Vízügyi Közlemények, 1968 (50. évfolyam)
1. füzet - Petrovics Nikola: Duna-Tisza-csatorna építése a XVIII. században
22 Petrovics Nikola és erőteljesen válaszolt, és a véleményét olyan fontos, meggyőző és vitathatatlan érvekkel támasztotta alá, hogy az udvari iroda minden további nélkül megerősíti azokat. A Magyar Udvari Iroda rámutatott még a bácskai kamarai birtok különálló gazdasági érdekeire. Például, hogy az alárendelt parasztok Bácskában a Kamarának csak naponként 6 krajcárt fizetnek a nem teljesített robotért, mert a munkájukat nem tudják hasznosítani. Ha pedig az állam építené a csatornát, akkor a jobbágyok kötelező robotját itt hasznosítani lehetne, és napi 10 krajcárral lehetne elszámolni, ahogy előirányozták. Emellett a Kamara a termeivényeinek egy részét eladná a munkásoknak a helyszínen, a munkák befejezése után pedig a csatorna mentén megszálló helyeket építhetne az utasok számára és ingyen szállíthatná a saját termékeit. A Magyar Udvari Kamara véleménye szerint ezek mind olyan hasznok, amelyekről az államnak nem lenne szabad olyan könnyen lemondani. Ha azonban a társaság mégis létrejön, akkor azt kötelezni kell, hogy kártalanítsa a partmenti földtulajdonosokat, ha a csatorna árvizet okozna. A Magyar Udvari Iroda álláspontjára jellemző, hogy a csatorna állami kezelésű kivitelezését pártolta, amivel a Kamara és a kincstár érdekeinek a megvédését tartotta szem előtt. Az ellenfél álláspontja, amely azon igyekezett, hogy a csatornaépítést magántársaságnak engedjék át, világosan kitűnik az egyik memorandumból, amelynek a szerzője Hermann volt, az Udvari Kamara egyik magasrangú tisztviselője 3 4. „Ha jól ismerném az állam pillanatnyi pénzügyi helyzetét, amit nem ismerek — írta Hermann — és ha tudnám, hogy nem jelent számára megerőltetést egy millió kiadása erre a műtárgyra, és ha figyelembe veszem azt is, hogy az állam a tekintélyével kiadósabban tudna támogatni egy ilyen vállalkozást a kivitelezés során mint egy magántársaság, akkor is szilárd meggyőződésem, hogy a privát társaság, mivel szemmel látható haszon serkenti, jelentős lépéssel vinné az ügyet előre." Hogy az álláspontját alátámassza, Hermann egész sorozat angliai példát sorol fel, amely ország az akkori világ legfejlettebb és közgazdaságilag legerősebb kapitalista állama volt. Hangsúlyozza, hogy Angliában minden nagyobb építést (utak, hidak, csatornák) magántársaságok végeznek. így az egyik magántársaság hajózhatóvá tette a Ton folyót a Somerset grófságban és Bridgewater hercege hajózó csatornát létesített Worsli és Manchester között a saját költségén, és ahogy azt a csatornát befejezték sok grófságban szerveztek hasonló célú társaságot. A Liverpool Hull, Mersey és Terent, valamint a Liverpool és Leeds közötti csatornákat szintén magántársaság létesítette. Olyan intenzíven dolgoztak, hogy 20 év alatt egyetlen folyó sem marad rendezetlen, amelyet rendezni lehetett a hajózás számára. „Ezt az utat ismerem el egyedüli helyesnek — írta Hermann —, amely serkenti a hasznos versenyt és elősegíti, hogy a magántársaságokat megnyerjék az ilyen vállalkozásoknak". Hermann memorandumának legjellemzőbb vonása az, hogy hivatkozik a kapitalista Angliára és az eljárásokra, amelyeket ilyen esetekben alkalmazott. Mivel Hermann a magántőkés kezdeményezés elvéből indult ki, védelmezte ezt az elvet, és természetesen követelte, hogy támogassák a Kiss fivérek javaslatát. Sőt egyes pontokban ő még ezeknél is tovább ment és javasolt olyan előnyöket, amit azok nem is kértek. így például, hogy az első három évben, a csatorna üzemének megkezdése előtt, a társaságot mentsék fel a kamatfizetési kötelezettség alól a kölcsönvett 200 000 Ft tőke után, mert egyes gyárosok is — mondotta Hermann — akiknek a vállalatát nem is lehet összehasonlítani a Kiss fivérek csatornájával, mentesek a kamatfizetéstől az államtól kapott kölcsönök után.
