Vízügyi Közlemények, 1967 (49. évfolyam)

3. füzet - Böcker Tivadar: A budapesti hévízkutak összefüggésének vizsgálata

A budapesti hévízkutak, összefüggése 367 2. Az interferencia vízföldtani alapjai a) Földtani felépítés Szakkörökben már lassan egy évszázada ismert Budapest és környékének földtani felépítése. Ezért csak röviden ismertetem, hogy a triászkori dolomitokra és mészkőre települve eocén, oligocén, miocén, pliocén, pleisztocén és holocén-kori üledékek találhatók. A képződmények felszíni elterjedését a földtani térkép szemlélteti (1. ábra). A vizsgálat tárgyát képező főkarsztvízrendszer tároló kőzete a triászkori dolomit és mészkő, továbbá az azon települő eocén mészkő, mely karsztosodása mértékének függvényében képes a karsztvíz tárolására. Ezek a tároló kőzetek a budai oldalon a felszínen is megtalálhatók, míg a pesti oldalon több száz, sőt ezer méter mélgségben helgezkednek el. Budán a felszínen levő főkarsztvizet tároló képződmények azonban nem biztosítják a nyílt tükrű karsztvíz budai egységét. A különböző szerkezeti vonalak mentén mélyebbre zökkent mészkő és dolomiton ugyanis vízzáró kőzetek települnek. Ezek már a budai oldalon is, egyes fő szerkezeti pásztákban, nyomás alatti karsztvizet eredményeznek. A pesti oldalon viszont regionálisan nyomás alatti vízrendszerről beszélhetünk, hiszen a tároló kőzetösszleten nagy elterjedésben települnek a vízzáró kőzetek. A földtani felépítést a 2. ábrán levő földtani szelvény dokumentálja. Alapvető kérdésünk tehát a főkarsztvizet tároló kőzetösszlet elhelyezkedésének és összefüggésének vizsgálata. A kérdéses triász és eocén képződmények a szerkezeti vonalak mentén különböző szintekben helyezkednek el. Az összlet vastagságát, hasonlóképpen az ország más területeihez, általában 1000 méterre becsülik a szakemberek. Ahhoz, hogy a főkarsztvizet tározó képződmények összefüggése megszakadjon, és elszigetelt, egymástól független tektonikai tömbök alakuljanak ki, olyan vetők jelerdétére volna szükség, melyek mentén az elvetési magasság ezer méter, vagy annál nagyobb. A legnagyobb törésvonalnak általában a Duna vonalát tartják. Azonban részletesen elemezve a felszínen, a fúrásokban és a földalatti gyorsvasút építkezése során észlelt elvetési magasságokat, megállapítható, hogy ilyen nagy elvetési magasságú vető nem mutatható ki. A triászképződmények szerkezeti vonal menti kétségtelen érintkezése ellenére is lehetséges, hogy elszigetelt karsztvízrendszerről szó eshet, abban az esetben,, ha a karsztosodás, főként a dolomitoknál, a felső néhány 10 méteres szakaszra terjed csak ki. Ez esetben ugyanis már egy 200 méteres elvetési magassággal rendelkező vető is megszakítja a vízrendszert. Azonban a karsztosodás mértékének változása a mélység függvényében még nem kellően tanulmányozott kérdés, mivel kutatása — éppen a nagy mélységű fúrások szükségessége miatt — fölöttébb költségigényes. Mégis néhány adat e kérdésről már rendelkezésre áll. A szén, és a bauxitbányászat tapasztalatai e téren azt mutatják, hogy még a rosszabb vízvezetőnek tartott dolomit is több száz méter mélységben is jól vezeti a vizet [4]. Tatabányán a Fényes források melletti, hévízkarsztra mélyülő fúrás 900 méternél nagyobb mélységben tárt fel a karsztosodott mezozoos képződményeket. Budapest területén azonban csak néhány fúrás található, melyek a karsztot 100 méternél nagyobb mélységben feltárták. Ezek közé tartozik a Zuglói kút és a népligeti fúrás. E két fúrás homlokegyenest ellenkező adatokat szolgáltatott a triász kori kőzetek vízvezetőképességéről. Amíg a nép-