Vízügyi Közlemények, 1967 (49. évfolyam)

1. füzet - Rövidebb közlemények és beszámolók

102 Gábos L.—Orlóczi I

,—Tóth J. radt. Az 1860 — 70-es években egyre gyakrabban és intenzívebben jelentkezett a mind nagyobb mennyiségű fekáliás szennyvizek elhelyezési igénye. A város csatornázására 1876-ban készült az első részletes terv, amely szerint gazdaságosabb egy új hálózat építése, mint a meglevő csatornák felhasználásával történő bővítés. A terv megvalósítása különböző okokból halasztódott és közben — kényszerből — újabb és újabb ideiglenes csatornák építésével fokozták a hálózat rendszertelenségét. Végül 1910 — 12-ben a vízművel együtt valósult meg a város egységes csatornahálózata. Az Országos Vízépítési Igazgatóság tervei szerint épített és 1912-ben üzembe helyezett szennyvízkezelési rendszer két részből állt; az egyesített rendszerű gravitációs csatornahálózatból és a szennyvíztisztító telepből. A helyszínen csömöszölt, illetve előregyártott elemekből készült csatornák főképpen csak a belvárost hálózták be. A kelet-nyugati irányú mellékgyűjtők a város nyugati oldalán levő gyűjtőcsatornába torkolltak, amelyből a 190/170 méretű, kb. 4 — 5 m

3/s vízszállítású főgyűjtő vezette a szennyvizet a tisztítótelepre. Ez utóbbit az 1920-as években a 2 db 600 és 2 db 800 m

3-es ülepítőmedence, valamint a Lovászzugi tó képezte, amelyből a szennyvíz a Tócó csatornába folyt. A csatornahálózat fejlődését jellemző adatokat a II. táblázatban foglaltuk össze. II. láblázat A városi csatornahálózat fejlődését jellemző adatok Év Csatornahossz Csatornázott terület Csatornával ellátott lakosság Szennyvízmennyiség km ha fö m

3/nap 1913 38,0 460 10 000 1 400 1923 47,0 560 14 000 4 100 1938 74,5 900 28 000 9 800 1945 82,4 980 29 820 10 500 1952 83,9 1000 31 850 14 000 1963 95,8 1100 55 880 27 000 1966 100,4 1200 73 766 32 000 Annak ellenére, hogy 50 év alatt több mint kétszeresére növekedett a csatornahálózat hossza, ma mégis ez a város leginkább fejlesztendő közműve. A 2. ábrán vázlatosan bemutatott hálózat mind területi kiterjedését, mind műszaki állapotát és méreteit tekintve ma már nem felel meg a nagyvárosi követelményeknek. A város nyugati és keleti területének csatornázatlansága jelentősen hozzájárul az iparfejlesztés vajúdásához és nagymértékű kötöttséget jelent a városfejlesztés - a lakótelepépítés - számára. Az új szennyvízkibocsátó ipari üzemekkel és lakótelepekkel együtt növekedett a burkolt felületek nagysága is és mindezek már az 1950-es években a főgyűjtőcsatornák túlterhelését okozták. Egy 1963-ban készített hidrológiai számítás szerint a város területéről lefolyó csapadékvíz 10 éves előfordulási valószínűségű értéke 24 m

3/s, az egy éves mértékadó érték pedig 13 m

3/s nagyságrendű. A terhelés és vízvezető képesség közötti ellentmondás nyilvánvaló, és következménye, hogy a csatornahálózat a nagyobb záporokat csak késleltetve és helyenként elöntéseket okozva vezeti le. Ezen túlmenően egyes mellékgyűjtők az utóbbi években már a szárazidei szenny vízcsúcsokat sem tudták levezetni. A kiöntések elkerülésére, a szállítóképesség növelésére - a záporkiömlő átalakításával a csatornarendszert mintegy megcsapolták és a nyers szennyvíz egy részét közvetlenül a Tócó csatornába vezették. A városi csatornahálózat fejlesztésében az első jelentős tény a déli-sori főgyűjtő építése. A főgyűjtő a meglevő hálózat mellékgyűjtőit keresztezve mind ezeket, mind