Vízügyi Közlemények, Kivonatok, 1965

2. Az 1965. évi árvíz és árvízvédelem a Magyarországhoz csatlakozó Dunaszakaszokon

28 Dégen Imre állapítható azonban, hogy a buzgár jelenségnél a szivárgási törvények mellett a lényegesen nagyobb sebességgel járó nyomásátadódásnak idáig jórészt fel nem tárt törvényszerűségei is vizsgálandók. Mindez azonban aligha jelenti azt, hogy a mederből nyomás alatt átszivárgó és a mentett oldalon koncentráltan feltörő vizek nem okozhatnak buzgárokat. Sőt ezek a buzgárok legtöbb esetben veszélyesebbek, mint azok, amelyek mélyebb rétegekből kapják vizüket. Az árvíz idején megfigyelt szivárgási folyamatoknak további igen figyelemreméltó tapasztalata, hogy a fedőrétegek felszakadása és a buzgárképződés veszélye az árvíz idején — feltehetően a kolmatálódás és az átszivárgó víz mennyiségének növekedése folytán — csökkent. A szivárgás egyenletesebbé válásával a koncentrált járatok egy része fokozatosan eltűnt, s ezáltal csökkent a talajtörés veszélye. Ugyanakkor megnövekedett a mentett oldali rézsűn a védgát keresztirányú átázásából származó hidraulikus nyomás, megnövekedtek a rézsű állékonyságát támadó erők. Az árvízi szivárgási jelenségeken belül a kolmatáció folyamatának részletes tanulmányozása a további vizsgálatok egyik rendkívül fontos feladata. A töltésen keresztül ható áramlási erők következtében gyakran bizonytalanná vált a mentett oldali rézsű egyensúlya; az átázások és a töltés belső eróziója folytán a csurgások a rézsű csúszását, roskadását idézték elő. Emellett tapasztalható volt az a gyakori jelenség, hogy a mentett oldati gátrézsű állékonysága hamarább megbomlott, mint ahogyan az töltésen keresztüli átnedvesedés következtében bekövetkezhetett volna. Az alaprétegekben kialakuló szivárgási és nyomásátadódási jelenségekből következett ugyanis, hogy a talajban nyomás alá kerülő és ennek következtében felszínre szivárgó talajvíz a gáttest mentett oldali lábát előbb érte el, mint a töltésen át odaszivárgó víz. Ezért a töltés mentett oldali rézsűjének átázása sok helyen hamarább következett be alulról, mint ahogy az a gáton át történő átnedvesedés feltételezésével számítható volt. Ezt szemlélteti a 11. ábra, mely a szivárgási vonalak helyszíni felvételek alapján megrajzolt jellegzetes alakulását tünteti fel. Az árvíz folyamán bekövetkezett szivárgási jelenségekből levonható lényeges tapasztalatok egyike, hogy a gátak alapozási síkjának közelében felritkult rétegekben, az úgynevezett talpjáratokon keresztül jobban kifejlődött, nagyobb volt a szivárgás, mint ahogyan ez a jelenséget korábban értékeltük. A jelenség felismerése és az ellene való védekezés sajátos módszerei az árvízvédekezés hatékonyságának egyik kulcsfontosságú kérdése. A gátak alapozási síkjának közelében tapasztalható nagyobb átszivárgás arra vezethető vissza, hogy a gátak építésénél meghagyott laza, gyökerekkel átszőtt, bokros rész jó vízvezető réteget alkot; lehet, hogy a humuszsavak miatt morzsásabb itt a talajszerkezet, és valószínű az is, hogy éppen ebben a rétegben, — mely az árvizek levonulása folyamán a legnagyobb víznyomást kapta — a talaj fellazult és így talpjárat alakult ki, mely a gátak alatti szivárgásokat könnyen lehetővé teszi. A töl-