Vízügyi Közlemények, 1966 (48. évfolyam)

1. füzet - Csermák Béla: Hidrológiai adatgyűjtés-adatfeldolgozás a vízkészletgazdálkodás igényeire tekintettel

Hidrológiai adatgyűjtés 51 1. A felszíni vízkészlet mennyiségi számbavétele a) Országos áttekintés A gazdasági fejlődés Magyarországon — sok más államhoz hasonlóan — a múlt század elején főleg a vizek kártételei elleni intézményesen szervezett védekezést, továbbá a vízerő hasznosítását kezdte sürgetni. A vízrendezési feladatokkal megbízott folyammérnöki szolgálat ennek hatására 1823-ban több folyónkon megindította a rendszeres vízállásészlelést. Az 1886-ban felállított Vízrajzi Osztály már 125 mércéből álló hálózatot vett át. A Vízrajzi Osztály, majd utóda, a Vízrajzi Intézet számszerűségében és mélységében továbbfejlesztette a vízrajzi adagyűjtés munkáját (vízállásészlelések, árvízelőrejelzések, jég- és gázlóviszonyok jelzése, főfolyóink geodéziai felmérése, vízhozammérések, kutatások stb.). Meg kell azonban jegyezni, hogy a Vízrajzi Intézet munkája is zömében a nagyobb vízfolyásokra korlátozódott. Mintegy két-három évtizede a vízhasznosítási feladatok kerültek nálunk is mindinkább előtérbe, amelyek tervszerű és gazdaságos megoldása csak céltudatos vízkészlet-gazdálkodással biztosítható. Ennek feltétele, hogy megbízható ismereteink legyenek egyrészt a gazdálkodás tárgyát képező víz mennyiségi és minőségi viszonyairól, másrészt a kielégítendő vízigényekről (illetve az igényelt víz gazdasági hatékonyságáról), vagyis mód legyen a mérleg alapján való gazdálkodásra. E célra már nem volt elégséges tehát a nagyvízfolyások hidrológiai viszonyainak az ismerete, hanem szükség volt (illetve lett volna) több száz kisvízfolyásunk 5—10 éves vízhozamidősorára is. A társadalmi-gazdasági igény 1948-ban életre hívta az egységes Vízügyi Szolgálatot, amelynek szerve, a Vízrajzi Intézet munkáját is átvevő Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet a sürgető kényszer hatására 1950—56 között több mint 500 vízmércén észleltette a vízállást, és a vízhozammérések számát is évi 5000-re emelte. Ennek a gyors növekedésnek természetesen meg voltak a hibái is. Az állomások nyújtotta adatok felülvizsgálata, a tapasztalatok leszűrése után ezért az adatgyűjtést mennyiségileg csökkentettük, minőségileg javítottuk. Az Intézet — a tanulmányi állomásokat nem számítva — jelenleg 360 mércét (köztük 15 távjelző és 70 rajzoló-mércét) tart üzemben, évente 1500—2000 vízhozammérést végez, 20 szelvényben méri a hordalékot, 63 vízmérceállomáson a vízhőfokot, 30 állomáson — káddal —- a szabad vízfelület párolgását, 56 állomáson a hótakaró vastagságát és víztartalmát, 2366 kútban a talajvízszintet; több belvízi, dombvidéki, talajvízháztartási kísérleti területet üzemel stb. A Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet kezelésében levő országos hálózat kiegészítéseként a Vízügyi Szolgálat területi szervei, a Vízügyi Igazgatóságok fenntartják, sőt számszerűleg is fejlesztik azt a helyi állomáshálózatot, amelyet az operatív vízgazdálkodás megkíván. E hálózat tagjainak és az ott végzett megfigyeléseknek és méréseknek a száma nagyságrendileg azonos az országos hálózatnál előadottakéval. b) A hidrológiai adatgyűjtés szempontjai A vízrajzi és a hidrológiai munka több mint egy évszázados hazai gyakorlatában kialakultak azok a követelmények, amelyeket a vízrajzi állomásnak ki kell elégítenie. Másfél évtizeddel ezelőtt, a kisvízfolyásokon való állomások tömeges telepítésénél — a nagyobb folyók állomásain szerzett tapasztalatok alapján — i*