Vízügyi Közlemények, 1965 (47. évfolyam)

1. füzet - Kovács György: A vízkészletmegosztás és hidrológiai kérdései

36 Kovács György Az elmondottak világosan figyelmeztetnek arra, hogy a vízkészletek megosztásáról folytatott nemzetközi tárgyalásoknak mindig foglalkozniok kell a víz minőségének védelmére vonatkozó kérdésekkel is. Erős szennyezések esetében ugyanis a szükséges élővíz-forgalom biztosítása növeli a mederben hagyandó készletet és így csökkenti a hasznosítható hozamot. Ezért az érintett országoknak vagy a tisztítás megkívánt mértékét kell biztosítaniok, vagy szennyvíztárolással meg kell szüntetniük a kisvízi időszakban a folyók terhelését, esetleg vízpótló rendszerekből fedezniök kell ebben az időben a szükséges hígítóvizet a vízrendszer egész alsóbb szakaszán. A mederben hagyandó hozam szükséges mértékének meghatározásával kapcsolatosan még egy gondolatot kell felvetnünk. Kétségtelen, hogy természetes állapotukban a folyók az évente ismétlődő, többé-kevésbé szabályos vízjárásuk révén eddig is az egyik időszakban (pl. hónapban) általában kedvezőbb lefolyási viszonyokat teremtettek a mederben, mint egy másik időszakban. PTihez járul hozzá az az adottság, hogy a bővebb v!zű hónapokban általában könnyebb nagyobb vízhozam biztosítása a mederben, mert a vízigények — elsősorban az öntözővíz szükséglet - kisebbek. Mindez indokolja, hogy az eddigi természeti adottságokhoz hasonlóan a nagyobb vízhozamú időszakokban több vizet hagyjunk a mederben. Ezt legegyszerűbben úgy érhetjük el, hogy a mederben hagyandó hozamot a szelvényben eddig észlelt legkisebb havi vízhozamok függvényében állapítjuk meg. Az elmondottak szemléltetésére példaként említhetjük, a folyamatosan végzett vízminőség vizsgálatok azt mutatták, hogy néhány mellékfolyón — elsősorban a Sajón és a Bodrogon — a határon túlról időnként olyan erős szennyezések érik a Tiszát, amelyeknek a hatása sokszor a Körösök torkolata alatt is kimutatható. A megkívánt biológiai állapot fenntartása és a kielégítő közegészségügyi helyzet biztosítása érdekében a Tisza minimális hozamát a Körösök alatt ezért nem lenne szabad 100 m

3/s alá csökkenteni. Megjegyezzük, hogy ez a kívánság jól egyezik a csehszlovák és lengyel előírásokkal. Az előbbi ugyanis azt mondja, hogy a mederállapot fenntartása érdekében csak a 355 napos (azaz 97%-os) tartósságú vízhozamon felüli értéket szabad a folyóból a vízhasználatok számára elvonni, ami a Tiszán a Körösök torkolata alatt 112 in

3/s határértéket jelentene. A lengyelek viszont a jelenlegi állapotban az eddig észlelt minimumot tartják mederben hagyandónak — ami az említett tiszai szelvényben 74 m

3/s — a jövőben azonban ennek az értéknek a növelését kívánják meg. Hasonló értéket ad a jugoszláv gyakorlat is. Eszerint ugyanis a folyó teljes hosszára kiható vízkivételek vagy a vízhozamot szabályozó művek (napi szabályozást biztosító vízerőművek) üzemét úgy kell irányítani, hogy a vízhozam az eddig észlelt minimum alá ne csökkenjen. Példát mutat erre a Maribor fölötti vízerőművek üzeme, amelyek a csúcson kívüli időszakban is 60 m

3/s vízhozamot kötelesek lebocsátani, mert itt a Dráva eddig észlelt minimuma 56 m

3/s. Csak rövid szakaszon — üzemvízcsatornás erőmű mentén húzódó régi mederben — csökkenhet szerintük az élővíz hozama ez alá az érték alá. Az említett szakaszon például télen a minimális hozam 10%-át, nyáron pedig 20%-át tartják szükségesnek a régi mederben mindenképpen biztosítani. Ügy ítéljük, hogy az elmondottak alkalmazása hazánkban túl merev lenne és a jelentős vízhiány miatt sok vízhasználat fejlődését akadályozná. Csökkenthető-