Vízügyi Közlemények, 1964 (46. évfolyam)

1. füzet - I. A települések és ipartelepek vízgazdálkodási üzemei és a regionális vízgazdálkodás

38 Bolberitz Károly tése a szükséges vízmennyiségek híján, nem egy helyen már szinte lehetetlenné válik. A vízfogyasztási grafikonok irányvonalai mindenütt még további, fokozott emelkedést mutatnak, így el kell fogadnunk a szakértők megállapítását, melyszerint „a víz lesz a közeljövő legkeresettebb nyersanyaga"; nem is a távoli, hanem a „közel jövőé". Egy másik szakember nemrégiben megjelent tanulmányának ezt a címet adta : „Hogyan nyerhetjük vissza az ipari szennyvizekből a vizet és a nyersanyagokat?" [3] Nem tudom, hogy tudatosan vagy csak ösztönszerűen, de a szerző a vizet említi az első helyen és a nyersanyagot a másodikon. Akár tudatosan történt ez, akár ösztönszerűen, mindenképpen kifejezi annak a problémának nagyságát és jelentőségét, mellyel szemben állunk és melynek megoldását már ma kell megkezdenünk, ha nem akarunk elkésni vele. Mindezek világosan mutatják, hogy a víz ma már nem ún. „szabad jószág", mint azt a klasszikus közgazdaságtan tanította, hanem a „gazdasági javak" közé tartozik, azok közé, melyek korlátoltan állnak rendelkezésünkre, melyekkel tehát gazdálkodni kell. Annál is inkább kell gazdálkodni vele, mert a vizet nemcsak az ipar használja, hanem igen sok más gazdasági ág is (mezőgazdaság, állattenyésztés, halászat stb.), nem is beszélve a személyi és egészségügyi szükségletekről, melyek fontosságban természetszerűen minden mást megelőznek. Minden elpazarolt vízmennyiség valahol másutt hiányozhat, és hiányzik különösképpen akkor — mint azt a gyakorlatban sűrűn tapasztaljuk —, ha az alsóbbrendű célokra elpazarolt minőségi vizeket éppen a legfontosabbtól, az emberi fogyasztástól vonják el. A vízből a felhasználás során az iparban csaknem teljes egészében elhasznált víz, szennyvíz lesz. Ez, az eredeti állapotától kisebb vagy igen lényeges mértékben eltérő, megváltozott víz a természetbe visszajut és ott további rendeltetése van. A közösség, a társadalom szempontjából, nem közömbös, hogy ez a víz milyen állapotban jut vissza a természetbe. Olyan állapotban, hogy ott további rendeltetésének meg tud felelni, vagy nem, sőt esetleg további jelentős vízmennyiségeket tesz tönkre. Az ipar, mint vízfogyasztó természetesen arra törekszik, hogy minél több és minél jobb minőségű vizet kapjon, másrészről pedig arra, hogy szennyvizeitől minél hamarább és minél könnyebben megszabaduljon. A társadalom érdeke ennek éppen az ellenkezője: az, hogy a nemesebb célokra is alkalmas vizekből minél kevesebb vizet fogyasszon az ipar, a visszakapott szennyvíz pedig minél kevésbé térjen el az igénybe vett víztől, hogy tehát a befogadót minél kevésbé szennyezze. Az ipari vízgazdálkodás célkitűzése az legyen tehát, hogy e két ellentétes szempontot összeegyeztesse, kielégítse az ipar jogos igényeit anélkül azonban, hogy az a társadalom más termelő ágainak vagy más fontos érdekeknek rovására menne. Ezt a célkitűzést tartva szem előtt, az ipari vízgazdálkodás feladatkörét a következőképpen fogalmazhatjuk meg: az ipari vízgazdálkodás feladata, hogy minden termelési célra olyan minőségű vizet biztosítson, mely annak legjobban megfelel és olyan mennyiségű vizet, mely a gyártáshoz feltétlenül kell. Ennél se rosszabbat, se jobbat, sem kevesebbet, de többet sem. Aki a szükségesnél roszszabb minőségű, vagy kisebb mennyiségű vizet biztosít, az vét az ipar ellen, aki viszont a szükségesnél jobb minőségű, vagy az indokoltnál több vizet használ, az pazarol, az a vízzel rosszul gazdálkodik, az a társadalommal szemben vétkezik. Az elmondottak számszerű érzékeltetésére lássunk néhány kiragadott adatot. Az I. táblázat számai megvilágítják azt, hogy a kitermelt és felhasznált víz mennyisége — mely mennyiségnek tekintélyes része egyrészt a vízkezelés, másrészt a