Vízügyi Közlemények, 1964 (46. évfolyam)

1. füzet - I. A települések és ipartelepek vízgazdálkodási üzemei és a regionális vízgazdálkodás

22 Dégen Imre A hazai vízgyűjtő területet tekintve, az egy főre eső fajlagos lefolyás 530 m

3/év, ugyanakkor az egy főre eső évi teljes vízfogyasztás már most meghaladja a 340 m

3-t, 1980-ra pedig eléri az 1200 m

3-t. Összehasonlításul megemlítem, hogy az Amerikai Egyesült Államokban az egy főre eső évi vízfogyasztás 2400 m

3/év, Franciaországban 450 m

3/év, az JVŰK-ban 450 m

3/év. Ha csupán az ország területéről származó felszíni vízkészletre volnánk utalva, a — — с érték nálunk jelenleg 1,6 körül alakulna, s a vízkészletet a közeli években már teljes egészében kimerítenénk. Ha pedig egyfelől a teljes átfolyó vízmennyiséget vesszük számításba, a határon átfolyó vízhozamokkal együtt, de a mederben meghagyandó vízhozamok levonásával, másfelől az 1980-ra egy főre jutó fajlagos vízfelhasználást, úgy ez a mutató a 6 körüli értéket éri ei. Ennek a mutatónak, ha nem is tulajdonítunk túlzott jelentőséget, de segédmutatónak ítélhetjük az országok és egyes körzetek közelítő osztályozására abból a szempontból, hogy mennyire szükséges az átfogó vízgazdálkodási tervezés az ország gazdasági szükségleteinek kielégítésére. Ez is mutatja, hogy a mi viszonyaink között a népgazdasági tervvel összhangban történő átfogó vízgazdálkodási tervezés a termelőerők fejlesztésének nélkülözhetetlen feltétele. Véleményünk szerint a vízgyűjtőterületet egységes vízgazdálkodási rendszernek kell tekinteni, nemcsak a természetes hidrológiai adottságok egységes rendszere miatt, hanem abból a szempontból is, hogy az egymásra kiható vízgazdálkodási beavatkozásokat koordinálni kell éspedig úgy, hogy azok a legnagyobb gazdasági hatékonyságot adják. A vízháztartást befolyásoló tényezők azonban nemcsak térben, hanem időben is változnak éspedig nem csupán a természetes vízhozamok térbeli és időbeli változása folytán, hanem azért is, mert az ipar, a mezőgazdaság, a települések vízigénye is időben változó. A vízgazdálkodási létesítmények nagy beruházást igényelnek. Létesítésüknél ezért a jövő fejlődési igényét, nagyobb időbeli távlatokat kell figyelembe venni a távlati településhálózattal, a lakosság számának és koncentrálódásának növekedésével, az ipari termelés fejlődésével összhangban. Ezt a szempontot azonban sokszor nem veszik kellően figyelembe. Egyik jellemző példa erre Békéscsaba vízellátása. Terveink szerint 12 ezer m

3/nap perspektivikus vízigény kielégítésére a várostól 13 km távolságban levő víznyerő telepről 500 mm átmérőjű öntött vas vezeték szállította volna a vizet a fogyasztási központig. A fejlődés ütemének helytelen felmérése és szűken értelmezett takarékossági szempontok alapján csak 300 mm átmérőjű csővezeték épült. A mű üzembehelyezése óta eltelt alig másfél év alatt a vízfogyasztás — elsősorban a konzervgyár odatelepítése következtében — már elérte a termelő és vízszállító kapacitást, sőt időszakos vízhiány mutatkozik. Szükséges tehát egy újabb 400 mm átmérőjű csővezeték megépítése. A két megoldást összehasonlítva, a felmerülő többletköltség 10 millió forint, amire nem lett volna szükség, ha mindjárt a reális időbeli távlatnak megfelelő átmérővel épül a fővezeték. Nem ritka a másik helytelen gyakorlat sem, amikor az üzemek túlzott biztonságból a szükségesnél nagyobb vízigényre méretezik vízellátó műveiket. A vízkészletet a 100%-os tartósságú vízhozam alapulvételével állapítják meg. Ugyanakkor az indokolatlanul alacsonyan megállapított vízhozammal szemben az igényt biztonságból a tényleges igénybevétel többszörösével irányozzák elő. Legtöbbször nem indokolt a vízbeszerzés olyan fokú biztonsága, hogy a legnagyobb napi igény is kisebb legyen a legkisebb várható vízhozamnál. Ezért körültekintően kell meg