Vízügyi Közlemények, 1963 (45. évfolyam)

4. füzet - I. Lászlóffy Woldemár: Bogdánfy Ödön

406 Lászlóffy Woldemár érdemli ki, a műszaki társadalom legnagyobb elismerése jeléül, a mérnökegyleti aranyérmet [4], és röviddel rá — 1916-ban — a műegyetemi c. rk. tanári cűnet. A hivatali pályája végéhez közeledő Kvassay ugyanabban az évben kiemeli eddigi elméleti munkaköréből és a budapesti kultúrmérnöki hivatal élére állítja, — nyilván azért, hogy a reá váró magasabb beosztásban kevésbé érezze a gyakorlati működés hiányát. Természetes, hogy ez az „átállás" szakirodalmi működésében is kimutatható. A Mezőgazdasági Szemlében öntözéseink sikertelenségéről [24] és a belvízrendezés kérdéseiről jelenik meg cikke. Nem tagadja meg azonban hidrológus-mivoltát sem: a Magyarhoni Földtani Társulat kebelében megszervezi a Hidrológiai Szakosztályt (1917), amelynek első titkára és program-adója lesz. 1919-ben nyugalomba vonul Kvassay Jenő, a kultúrmérnöki intézmény megszervezője, és a vízügyi szolgálatnak 40 éven át főnöke. Örökét Bogdánfy Ödön veszi át, nem hatalomvágyból, — mint ahogyan a későbbi események alapján gondolni lehetne, — hanem mert az 1918. évi rendkívüli előléptetésével kapcsolatos ügyirat megokolása szerint „a mostani főosztály főnökének nyugalomba helyezése után ő van kiszemelve a vízi műszaki ügyek vezetésére, aki európai színvonalon álló tehetségével, rendkívüli irodalmi tevékenységénél fogva, melyet az akadémia, a műegyetem, — mint aminek ny. rk. tanára — és a Mérnök Egylet is elismert és méltányolt, 30 éves állami szolgálata után is rászolgált erre a kitüntetésre".

3 Nagyon messze járnánk a történelmi igazságtól, ha Bogdánfy Ödönt kommunistának igyekeznénk kikiáltani. Tagadhatatlan azonban, hogy a proletárdiktatúra idején tehetségének teljes latba vetésével szolgálta a reá bízott vízügyeket, és megragadta a forradalom adta lehetőséget arra, hogy az ország vízügyeit egy kézben, műszaki vezetés alatt, összefogja. Javaslatára történt a Földmívelési Népbiztosság VI. Vízgazdasági Osztályának felállítása, amivel biztosította, — többek közt — a budapesti kikötő 1918-ban megindult építésének folytatását és a DunaTisza csatorna építési előmunkálatainak azonnali megindítását. Már az utóbbi két tény is hatásköri érzékenységeket érintett. De azzal, hogy vízügyi vonatkozásban kivette a hatalmat jogi képesítésű tisztviselőtársai kezéből, féltékennyé, sőt gyűlölködővé tett egy egész kart. Nem csoda tehát, hogy a Tanácsköztársaság bukása után, amikor a különféle igazolási eljárások felszabadították a bosszúállás alantas indulatait, és a szakmai és személyi ellentéteket hazafias és keresztény jelszavak mögé bújva lehetett „rendezni", Bogdánfy egyszerre a támadások pergőtűzébe került. Sorra zárta ki tagjai sorából a Magyar Mérnök és Építész Egylet, amelynek korábban kétszer kapta meg aranyérmét, a Magyarhoni Földtani Társulat, amelynek Hidrológiai Szakosztálya 1919-ben elnökévé választotta, és a Magyar Földrajzi Társaság, amelynek választmányi tagja volt. Szembefordult vele a földművelésügyi minisztérium fogalmazói kara is: az igazoló bizottság 1919. nov. 7-i döntésével „Bogdánfy Ödön h. államtitkárt kényszernyugdíjazásra ítélte". A bosszúállás diadalmaskodott, de a vesztes nem Bogdánfy volt, hanem a magyar műszaki világ és a magyar tudomány. Mert életének hátralevő 24 esztendejében jóformán csak a Természettudományi Közlönyben megjelenő szemlecikkek és ismertetések írására korlátozza írói tevékenységét. A Természettudományi A Földművelésügyi Minisztérium 2761/eln. 19/1918. sz. ügyirata.