Vízügyi Közlemények, 1961 (43. évfolyam)
4. füzet - V. Balló Iván: Az ártézijelenségek
49(i В alló Iván '1. A geohidrosztatikus elmélet továbbépítése és gyakorlati alkalmazásai A geohidrosztatikus elmélet továbbfejlesztésének első területe a mélységi potenciálterek tulajdonságainak vizsgálata. Ehhez szükségünk van a meglévő mélyfúrások adataira. Az Országos Vízkutató és Mélyfúró Vállalat kb. 33 ezer kút adatát tartja nyilván. Sajnos, az adatok hiányosak és nem is homogének. A feszültségi tér eredeti állapota csak vízadó réteg feltárásakor észlelhető, később már nem, mert a fogyasztás megindulása feszüítségvesztéssel jár. Hamis képet adnak azok a kutak is, amelyeknek környezetében az eredeti feszültségi állapotot sűrű feltárások már megváltoztatták. A mélységi feszültségi tér viszonyainak pontos felderítéséhez olyan kutak fúrási észleleteire volna szükség, amelyek zavartalan rétegekbe mélyednek (pl. a nyugatszibériai szűzföldek, Mezopotámia, stb.). A kezdeti állapot megfigyelésének és a zavaró körülmények kiküszöbélésének azért van óriási fontossága, mert az évmilliók során létrejött feszültségi állapot többé nem állítható vissza, márpedig éppen az eredeti feszültségi állapot szolgáltatja a legfontosabb bizonyítékokat a mélységi víz származására, fekvésére és természetes mozgásállapotára. A kutak meghibásodásából eredő eltérések természetesen nem zavarják a vázolt összefüggések érvényességét. Említettük már, hogy a feszültségi felületek a felszínhez képest kissé ellapultak. Ez annak következménye, hogy a rétegek oldalirányú ellenállása kisebb a függőlegesnél. A feszültségek vonalát ábrázoló görbe azt is bizonyítja, hogy bizonyos távolságon belül mekkora az adott mélységi rétegek összletének eredőjeként mutatkozó határfeszültség. Ebből határozható meg az egységnyi hosszra eső fajlagos érték. Pl. a 291. és 276. sz. kutak között 0,8 kg/cm 3, km (4.'ábra). A földalatti vízforgalom érdekében támpontot nyújtanak a feszültségtöbblet anomáliák. A geohidrosztatikus feszültségtöbblet lefelé haladva egyre növekszik, mégis néhol folytonossági hiányok tapasztalhatók benne. Ezeken a helyeken az ok csak valamiféle vízmozgás, vagy vízkiaknázás lehet. A potenciáltér kezdeti állapotával szemben mutatkozó feszültségesés áramlásra vall, mert a vízkivétel okozta feszültségesés kiküszöbölhető, tehát mint okok az áramlások maradnak fenn. Annak megállapítására, hogy a juvenilis vizek mennyiben vesznek részt a geohidrosztatikus feszültség felidézésében, szintén vannak bizonyos támpontok. A potenciáltér tulajdonságaiból következtethetünk ugyanis arra, hogy a feszültségi állapot a szemcsehalmazoknak vízzel együtt lefolyt halmozódásából (és csakis abból) származik-e, vagy a feltörő víznek is juthat benne szerep. A feleletet a feszültségi tér vizsgálatából egyértelműen megadhatjuk. A potenciáltér kialakulását a függőleges és az oldalirányú ellenállás különbségei határozzák meg. Amennyiben áteresztőbb réteg fölé elhatárolható, kiterjedt vízzáróbb réteg települt, akkor az alatta lévő rétegben a feszültségesést a vízszinles réteg határfeszültségei szabják fneg. Az így megfigyelt lencse megbolygatlan feszültségi állapota elárulja, hogy alsó víznyomás következtében állott-e elő, vagy felső eredetű, amely a rétegek plasztikus összenyomódása után a szemcsehalmazokból származott. A különbséget a kétféle állapot között ábráink mutatják. Alulról ható nyomásnál (7. ábra) a lencse közepén, alatta és felette, felülről nézve homorú feszültségi felületeket találunk, felső nyomás esetén (8. ábra) pedig a felületek alul domborúak és felül egyenessel záródnak.
