Vízügyi Közlemények, 1961 (43. évfolyam)
4. füzet - II. Kalinin, G. P.: Vízállások és vízhozamok előrejelzése a nem permanens vízmozgás alapegyenleteinek közelítő megoldása alapján
430 Kalinin, G. P. őrizték észlelési adatok alapján. A számított és az észlelt vízállások, illetve vízhozamok az esetek legnagyobb részében igen jól egyeztek. A kísérleti vizsgálatok eredményei arra is rámutattak, hogy a (23) szerinti levonulási görbe jól alkalmazható a vízgyűjtőterületen lejátszódó összegyülekezési folyamatra is, és felhasználható az esőzésből származó árhullámok előrejelzésére. Erre a megállapításra jutott a közelmúltban más meggondolásokból kiindulva J. E. Nash is. A levonulási görbék alapján végzett számításokban a hidrológiai irodalomban régóta ismeretes „genetikai lefolyási képlet" kerül alkalmazásra, amely az előzőekben használt jelölésekkel T Qt = J q(T-t)P(t)dt (25) о alakban írható fel. A (25) képletben Q T vízhozam az alsó szelvényben a T időpontban, q a mederhálózatba belépő vízhozam (a csapadék és a lefolyási veszteségek különbsége) a T—t időpontban, t a levonulási idő. A fentiekben tárgyalt számítási feladatok megoldására igen alkalmas segédeszköz az elektrodinamikai analógián alapuló berendezés, amelynek segítségével: a) az észlelési adatok alapján igen egyszerűen kielemezhetőek a levonulási görbék számállandói és elvégezhetők az árhullámok előrejelzésével kapcsolatos számítások. b) a meder hidraulikai és morfometriai adatainak felhasználásával kidolgozhatóak az árhullámok levonulására vonatkozó előrejelzések. A hidrológiai irodalomban sokan megkísérelték már az egységnyi árhullámkép módszer elméleti megalapozását. Ezek a kísérletek többnyire abból a feltevésből indulnak ki, hogy az egységnyi árhullámkép alakját legfőbbképpen a vízgyűjtőterület egyes részeinek az alsó szelvénytől mért távolsága befolyásolja. Különböző egyszerűsítésekkel gyakran alkalmazzák az összegyülekezési folyamat számítására Velikanovnak a völgyoldali lefolyásra levezetett számítási eljárását is, amelyben nincs figyelembe véve a nempermanens vízmozgásnak a mederhálózatban észlelhető ellapulása. Tételezzük fel, hogy az n és n—1 izokron vonalak közötti területre az egyik vizsgálati időszakban bizonyos vízmennyiség lép. Az izokron módszer feltételezése szerint ennek a vízmennyiségnek a veszteségekkel csökkent mennyiségben az n-ik időegységben kellene áthaladnia az alsó szelvényen. Nyilvánvaló, hogy a valóságban a kérdéses vízmennyiség nem egy időszakban, hanem több időszakra megoszolva halad át az alsó szelvényen. Az alsó szelvényben tehát egy elemi árhullám alakul ki, amelyik annál inkább ellapul, minél nagyobb a távolság a víztömeg belépési helye és az alsó szelvény között. Figyelembe kell vennünk azt is, hogy az intenzív völgyoldali lefolyás igen rövid idő alatt játszódik le. A víztömeg legnagyobb része néhány óra alatt bejut az állandó jellegű mederhálózatba. A kisvízfolyásokon eközben rövid ideig tartó magas árhullámok alakulnak ki, amelyek az alsó szelvény felé haladva jelentékeny mértékben ellapulnak. Az alsó szelvényben észlelhető árhullám alakját tehát nemcsak a vízgyűjtőterület izokron vonalainak elrendeződése, hanem a nempermanens vízmozgásnak a közbenső mederszakaszokon észlelhető ellapulása is befolyásolja.
