Vízügyi Közlemények, 1958 (40. évfolyam)

1. füzet - IV. Juhász József-Szakváry Jenő: A hazai vízkutatási módszerek fejlődése és alkalmazásuk

70 Juhász J. — Szakváry J. területén a kutak nyugalmi szintje 8 év alatt 2 m-t süllyedt. Ennek a süllyedésnek egy részét ugyan az 50-es évek kevés csapadékának tudhatjuk be, mégis, Wein György szerint, a -fenti adatok arra figyelmeztetnek, hogy a tortyogói vízmű területe kissé túlterhelt [66]. Hosszú oldalakon keresztül sorolhatnánk azokat a rétegvizes területeket, ahol a vizek nyugalmi szintje süllyedt, illetve a vízhozam csökkent. Mindez főként a rétegvíz-utánpótlódási viszonyok mennyiségi összefüggéseinek nemismeréséből adódott. Volt ugyan törvény a vízpazarlás megakadályozására, de nagyon sokszor nem lehetett megállapítani, hogy hol kezdődik a vízpazarlás. Ennek az állapotnak a következménye, hogy pl. Hódmezővásárhelyen — ahelyett, hogy központi vízművet létesítettek volna — csak a belterületen több mint ötszáz kutat fúrtak, amelyeknek együttes vízhozama 567 l/nap fejadagnak felel meg, ugyanakkor a messze eső kutakból legfeljebb napi 50 litert hordanak el fejenként. Szegeden a belterületen levő 276 db kút 756 l/nap fejadagot szolgáltat [67 ], A rétegvíz-gazdálkodás kérdése a legelmaradottabb jelenleg is. A probléma egyszerűbb megoldása és a kezdő lépések megtétele érdekében a geológiai és hidrogeológiai viszonyok átlagolása alapján tájegységekre bontja az országot Schmidt E. Róbert [68], majd Juhász József [69]. A legeredményesebbnek a karsztvizek utánpótlódásának vizsgálatát mondhatjuk. A karsztvíz az 1890-es évekig a bányageológusok és bányamérnökök réme volt. A védekező jellegű vízkitermelés idején a vízkészlet-gazdálkodás kérdése természetesen fel sem merült. A századforduló óta már több helyen, és egyre fokozódó mértékben történtek mesterséges karsztvíz-megcsapolások, de a vízkészletgazdálkodás szükségességét nem ismerték fel. A harmincas, sőt bizonyos mértékben a negyvenes évekig az volt az általános felfogás, hogy a karsztvizek kimeríthetetlenek. Erre utal pl. Kállai Géza 1923-ban megjelent közleménye, mely szerint a víz egészen a werfeni paláig lenyűlóan nagymértékben karsztosodott kőzetekben tározódik [40]. 1940-ben még hasonló véleményen van több neves geológusunk is. A vízimérnökök — már Farkass Sándor 1937. évi közleménye szerint is — kevésbé derűlátóan értékelik a karsztvízkitermelés lehetőségét [70 ]. A mennyiségi megállapításokkal párhuzamosan egyre inkább felvetődött a karsztvíz eredetének kérdése is. Elsősorban a tatai és dorogi szénmedencében végeztek számos vizsgálatot annak tisztázására, hogy pótlódhat-e a Pilis, Vértes és Gerecse karsztosodott területének vize a Dunából. A tatabányai triászvizek tekintetében Kállai Géza szerint bebizonyított tény, hogy a Dunából nincs utánpótlódás [40]. Hasonló célból végeztek a dorogi és tokodi bányavidéken is hosszabb megfigyeléseket és Víg h Gyula 1940-ben, elvetve az őskarsztvíz és a jelenkori csapadékból táplálkozó karsztvíz szétválasztásának helyességét, egyben a Dunából történő utánpótlódás lehetőségét is kizárta [71 ]. A fejlődés során egyre inkább kialakult az a vélemény, hogy a karsztvíz közvetlenül a lehullott csapadékvízből származik, amely a karsztosodott kőzetek repedéseiben, járataiban és üregeiben tározódik. Ma már számos mérés, megfigyelés, valamint az eddigi mesterséges karsztvíz megcsapolások üzemi tapasztalatai alapján aligha vonható kétségbe, hogy tartós vízkitermelés szempontjából csak az utánpótlódó, tehát a csapadékból beszivárgó vízmennyiséggel számolhatunk, így pl. Kessler Hubert elismeri ugyan, hogy a mélykarszt hatalmas üreghálózatában rendkívüli mennyiségű víz tározódik, de megállapítja, hogy a mélykarsztban