Vízügyi Közlemények, 1958 (40. évfolyam)

2. füzet - V. Rácz Iván: Új-Kína vízgazdálkodásáról. Első rész

Űj-Kína vízgazdálkodásáról 247 A Nagy Csatornának műszaki szempontból legérdekesebb második szakasza átszeli a shantungi dombvidéket és a Veihoból való kiágazásától 13 vízlépcsőn emelkedik. Legmagasabb pontja, kb. 120 km-re a kiágazástól, a XIII. századbeli kínai mérnökök szintezése szerint kb. 30 méterrel van a Veiho szintje fölött. Ehelyütt keresztezi a Shantung felől jövő Vönho folyót, amelyek vizét használják fel a csatorna táplálására. A csatorna víztükrének szélessége jelenleg 30—40 méter. A hidak és zsilipek nyílása kb. 10—15 méter. Mélysége a Lóczy Lajos által megmért helyeken 1,2—1,6 m. A csatorna tükre a Sárga folyó és a Yangtse közötti szakaszon helyenkint 6 méterrel is magasabb a környező terep szintjénél, itt Davis szerint kőfalak szegélyezik a töltésben épült csatornát. A vonatról ma is pompás látványt nyújtanak a látóhatár peremén úszó dzsunkák hatalmas vitorlái, bár a csatorna vizét nem is látni. Az említetteken kívül még számtalan műtárgy egészíti ki a csatornát a folyók, tavak és utak keresztezésénél. Mivel a Sárga folyó északi medre a XII. században kiapadt, az utolsó mongol császár, Sun-ti megbízta Kia Lü mérnököt, hogy készítsen tervet a régi hajóút helyreállítására. Ugy látszik, hogy erre a célra körültekintő és átfogó tervet készítettek, mert Kia Lü felkereste a Sárga folyó forrásvidékét is, és 1348-ban a folyó teljes folyását térképezte. A terv végrehajtását is megkísérelték, azonban a feladat meghaladta erejüket. Egy másik hatalmas vízépítmény az a kb. 300 km hosszú tengeri partvédő mű, amely a Yangtse torkolata és Hangchow között húzódik a tengerpart mentén. (Képét és bővebb leírását lásd a II. részben). A víznek, mint energiaforrásnak a jelentőségét is elég korán felismerték a kínaiak. Több mint 2000 évvel ezelőtt fedezték fel a víziórát. Az I. században Chang Heng kínai csillagász műszereit vízierővel mozgatta. Hidraulikai ismereteiknek a görögök korábbi tudásával szembeni elsősége azonban erősen vitatható. 37-ben Tu Shih, az akkori Ilonán tartomány vezetője feltalálta a vízikerékkel hajtott fújtatót a fémöntődék részére. Majd 100-ban zúzákat és kalapácsokat mozgattak vízikerékkel. A III. században alkalmazták valószínűleg először malmok hajtására a vízikerekeket. Az „Északi Wei dinasztia Történeté"-nek feljegyzései szerint 500 körül a vízimalmok tucatjait építették, amelyek az „eddigieknél tízszer többet termelnek és nagyban emelik a nép jólétét". Később különféle ipartelepek energiaforrásául szolgál a víz energiája. Marco Polo elbeszélése szerint a Yungting folyó Pekingtől délnyugatra levő hídjának ,.24 pillérje van és mindegyiknél vízimalom, mindez erős alapon, finom márványból". Ezt a hidat a nyugati világ azóta is .,

Marco Polo híd" néven ismeri (5. kép). Az öntözővíz emelésére is felhasználják régóta a víz energiáját. Az erre vonatkozó első híradások a VIII. századból származnak. A vízemelő művek általában kétfélék: az első megoldásnál vízszintes tengelyű kerék bambuszból készült peremére erősítik az edényeket, amelyek a vízbe merülve megtelnek és a kerék forgása közben a felső helyzetben egy vályúba ürülnek. A másik megoldásnál alnlcsapott vízikerék hajt egy ilyen puttonyos kereket. Ez utóbbi jobb hatásfokkal dolgozik. A kerekek átmérője eléri a 20—25 métert (6. kép). Van néhány régi adat, amely megvilágítja a hidrológiai feljegyzések kifejlődését is. Pl. az előbb említett Tukiangyien öntözőrendszerben több mint 2000 éve használtak vízmércét, amely tulajdonképpen köböl faragott emberalak volt és azt