Vízügyi Közlemények, 1957 (39. évfolyam)

3. füzet - II. Károlyi Zoltán: A Felső-Duna feltöltődő szakaszán észlelhető kavicslerakódás mennyiségének meghatározása

A felsődunai kavicslerakódás mértéke 175 viszont, az előző példáktól eltérően, az ember mesterséges művekkel megakadályozta az árvizeknek a kúpon való szétterülését, és ezzel a lerakódást kisebb térre összpontosította. Olyan folyókat kell tehát keresnünk, ahol ugyancsak szabályozási művek befolyásolják a természetes fejlődést. A közismert feltöltődő folyók, mint a Hoang-Ho [13], vagy a Po, nem alkalmasak az összehasonlításra, mert ezeknél a káros feltöltődést inkább a lebegtetett hordalék igen nagy tömege okozza, ami a hullámtereket tölti fel rohamosan és függőmedrűvé változtatja a folyót. Bár a Felső-Dunán is megvan a hullámtér feltöltődése, mégis a probléma más természetű, teljes analógiát tehát nem tudtunk találni. A szabályozott folyókon találhatunk azonban olyan összehasonlításra alkalmas szakaszokat, amelyeken a folyó valamely kiszélesedő medencét töltött fel és a szabályozás előtt szétágazó, alsó szakasz jellegű volt. Ilyen elsősorban a Rajna blodersheimi szakasza (2. ábra), amely a szabályozás előtt ugyanolyan jellegű volt, mint a Felső-Duna. [24] A szabályozás során egységes, jól vonalazott medret alakítottak ki, az árvédelmi töltéseket egymással párhuzamosan, a többi szakaszhoz hasonló távolsággal építették meg, és az eredmény a mellékágrendszer gyors feliszapolódása lett. úgyhogy ma már a régi mellékág-labirintusnak alig van nyoma. A folyó egységes medrű lett, és a feltöltődések megszűntek. Hasonló, kisebb-nagyobb mérvben szétágazó jellegű szakaszai voltak az osztrák Dunának is a különböző nagyságú feltöltött medencékben, így az Aschach és Ottenheim között levő 15 km hosszú szakaszon. Linz, majd Mauthausen alatt, végül Krems alatt a tullni medencében. Ezeken a helyeken a régi térképek szerint a Duna mellékágakra szakadozó volt. A szabályozással itt is egységes közép- és nagyvízi medret alakítottak ki és a feltöltődő jelleg eltűnt. A felsorolt szakaszokon az esés a megelőző és követő szakaszokéval azonos, ebben a tekintetben tehát összehasonlíthatók a Duna Rajka—Szap közötti szétterülő, sok ágra szakadó szakaszával, melynek esése közelítően azonos a fölötte levő osztrák szakaszéval. Ezek a példák azt mutatják, hogy közép- és nagyvizek szétterülésének, elragadó erejük szétforgácsolódásának a mesterséges megszüntetésével helyileg el lehel érni az egységes, stabil meder kialakulását. Ennek az alapján könnyen elképzelhető, hogy egységes szélességű árvízi meder létesítésével és a mellékágak feliszapoltatásával a Felső-Dunán is meg lehetne növelni az elragadó erőt. Mindez — a fenti példák szerint — a Szap feletti szakaszra érvényes, amelynek esése azonos a felette levő szakaszéval. Más kérdés az, hogy a szétterülő szakaszon lerakodásában megakadályozott hordalék hogyan viselkednék az eséstörés alatt. Ezzel a problémával külön foglalkozunk. Л vízszínek emelkedése Az 1937. és 1949. években készült tanulmányokban az egyes vízmércék vízállásait — mércekapcsolatok segítségével — a pozsonyi vízmércére vonatkoztatták, feltételezték tehát annak változatlanságát. Avégből, hogy a vízszinváltozások abszolút értékére következtethessünk, meg kellett vizsgálnunk a vízmérce szelvények állandóságát. A Pozsonyban végzett régi és újabb vízhozanimérések változásokról tanúskodnak, azonban nem volt elegendő számú mérés ahhoz, hogy a változásokra megbízható értékeket kapjunk. A nagymarosi mérceszelvény az, amelyre vonatkozóan a legtöbb régi és új vízhozammérési adatunk лап. Ezek alapján Nagymaroson nem lehetett lényeges mederváltozást találni