Vízügyi Közlemények, 1956 (38. évfolyam)

1. füzet - III. Babos Zoltán: Talajbeton alkalmazása a vízi építkezésekben

76 Babos Zoltán: rongálódás nem mutatkozott. A térfogatállandóság tekintetében a talajbetonok viselkedése nem kedvezőtlenebb a szokványos betonoknál. A megengedhető legnagyobb térfogatváltozás kereken 2%. Legfontosabbak voltak a fagyállósági vizsgálatok. Ezek egységesen igazolták azt a feltevést, hogy a talajbetonokra valamennyi behatás közül a fagy a legveszedelmesebb, ezért erre mind a készítésénél, mind az alkalmazása módjánál figyelemmel kell lenni. A kísérletek szerint a talajbeton ellenálló a faggyal szemben, ha a nedvességtartalma a legkedvezőbb 10 — 14% kötési víztartalom közelében ingadozik, viszont ellenállása annál inkább csökken, minél átázottabb állapotban támadja meg a fagy. A sima felületű szerkezet ellenállóbb, mint az érdes, mert kevésbé szívja magába a nedvességet. A 7 és 28 napos próbatestekkel végzett kísérletek arra figyelmeztetnek, hogy az ellenállás nagymértékben növekedik akkor, ha a fagy a teljes kötési idő letelte után jelentkezik. A legveszélyesebb a fagy akkor, ha átázott állapotban éri a talajbetonszerkezetet. Minél bővebb cementadagolással készítik a talajbetont, általában annál nagyobb az ellenállása a faggyal szemben, de csak akkor, ha beépítésekor a kötés idején legalább 28 napon át nem érte fagy. Mivel a kísérleteket lösszel végezték, valószínűnek tekinthető, hogy a vizsgáltnál durvább összetételű talajokból készített talajbetonok ellenállóbbak a faggyal szemben, viszont iszapot és agyagot nagyobb mértékben tartalmazó talajok használata esetén a fagyállóság még a lösznél tapasztaltnál is kisebb lesz. A kísérleteket utóbb még kiegészítették a víz alatt történő kötésre vonatkozó vizsgálatokkal. A 8 napos próbatestek vizsgálata szerint az elkészítés után azonnal víz alá helyezett talajbeton szilárdsága csak 16 — 17%-a volt a száraz környezetben megkötött azonos keverésű anyagénak, viszont a víz alatti betonozás módszerének megfelelően készített talajbeton teljesen szétkeveredett alkotó elemeire, a homokszemcsék a bedolgozott anyag alján, az iszapszemek pedig a felszínén rakódtak le. Utóbbi esetben a szilárdság mindössze 5—6%-a volt a levegőn megkötött azonos keverésű talajbetonénak. Eszerint talajbetont nem szabad víz alatt készíteni, de nem kívánatos vízalatti kötésnek sem kitenni, mert ez döntő mértékben a tömörség és szilárdság rovására megy. Ennek a vonatkozásnak alapos felderítésére kívánatos lesz még kísérleteket végezni. 3. A talajbeton előállítása A különböző talajbetonokkal számos országban folytatott kísérletek alapján kimutatható, hogy ennek az új építőanyagnak az előállításához elvileg bármely talajféleség felhasználható. Gyakorlati szempontból mégis — az alkalmazás céljától függően — csak a 10—85% agyagot, valamint 8%-nál kevesebb szerves anyagot tartalmazó talajféleségek javasolhatók talajbeton céljára. Gondos vizsgálatok elvégzése után azonban szükség esetén az említett keretből kieső talajok felhasználása is szóba kerülhet. Az alkalmazhatónak minősített talajok egymásközötti összehasonlításánál a kiválasztás egyik döntő előfeltétele a durva és finom alkatrészek közötti kedvező arány. Mindkettőre szükség van, mert az előbbi biztosítja a keverék keménységét, szilárdságát és ellenállását, az utóbbi pedig nélkülözhetetlen az üregek kitöltéséhez. Ebből a szempontból a 0,4 mm-nél nagyobb szemnagyságú anyagot durva homoknak, a 2 mm-nél nagyobb szemcséjűt pedig kavicsnak tekintik.