Vízügyi Közlemények, 1954 (36. évfolyam)

2. szám - XV. Szilágyi József: Az Erzsébet-híd roncsainak hatása a mederalakulásra

A vízellátás 75 éve 575 Bár a kultúrmérnökök feladata nem a vízellátás volt, egyéb szervek hiányában, a magánosok és közületek felkérésére terveztek, sőt építettek is vízellátó műveket. Munkájuk eredményét számtalan forrásfoglalásra alapított kis helyi vízvezeték, illetőleg egy-egy felszálló vizű ártézi kút vizének zárt csővezetéken való elvezetése mutatta. A vízellátás terén mutatkozó igények fokozatos növekedése tette szükségessé, hogy 1890-től megfelelő központi szerv, a Földművelésügyi Minisztérium közegészségügyi mérnöki szolgálata, vegye kezébe az ügyek irányítását. Ezt az ügykört 1900tól az Országos Vízépítési Igazgatóság V. ügyosztálya vette át. A jelentősebb műszaki feladatokat, a városi víz- és csatornaműveket, az Országos Vízépítési Igazgatóság tervezte, terveztette és építetette, míg a falvak és kisebb települések vízellátásával továbbra is a Kultúrmérnöki Hivatalok foglalkoztak. Az Országos Vízépítési Igazgatóság munkája a magyarországi vízellátás első fénykorát is jelenti, mert jelentősebb városaink vízművei ebben az időben épültek, vagy legalább is alapjukat vetették meg ebben az időben. 49 városi és 166 községi vízvezeték építése hirdeti az Igazgatóság és a Kultúrmérnöki Hivatalok hatalmas munkáját. Pápa, Veszprém, Miskolc, Pécs, Sopron, Győr vízművei ebben az időben kezdtek épülni, és a múlt század végéig mintegy 2000 elfogadható fúrott kút létesült a községek vízellátására. A hatósági intézkedések a vízellátás céljaira felhasznált vizeknek minden más használatot megelőző elsőbbséget biztosítottak. így pl. az 1913. évi XVIII. tc. kimondja, hogy ,,vízhiány tűrésére közhasználati vízvezeték javára — kártalanítás ellenében bármi vízhasználat korlátozható." A vízellátási építkezések kezdeti lendületének az első világháború kitörésével vége szakadt. A világháború alatt és az azt követő 25 esztendőben jóformán alig volt vízmüépítkezés. Közben a vízellátás szervezete elszakadt az egységes és nagysúlyú vízügyi szolgálattól, és megkezdte vándorútját a különböző minisztériumok között. 1928-ban a váci, majd a salgótarjáni, egri és gyöngyösi vízvezeték építése vitt némi változatosságot a vízellátás területén tapasztalható pangásba. Az akkori kormányzat a falusi vízellátás fejlesztésével, közkutak építésével kívánta megoldani az ország vízellátási helyzetét. A közkutak építése terén kétségtelenül volt bizonyos előrehaladás, amely elsősorban az Országos Közegészségügyi Intézet munkájának volt köszönhető. Az ország vízellátásának és csatornázásának irányítása 1935-ben az Iparügyi Minisztériumhoz került, amely a városi vízellátás állami támogatásának hiányában nem tudott eredményt elérni. Munkája nagyrészt csak a meglévő állapot regisztrálására és új szakmai irányelvek kidolgozására szorítkozott. Az építkezések szünetelése a szakmai vonalat is visszavetette a fejlődésben. Szakembereink nem találtak a vízellátás területén megélhetést, a tervezési munka a legszűkebb korlátokra szorítkozott, a tudományos kutatás, a rendszeres vízfeltárások jó/ormán szüneteltek. A vízellátásra vonatkozó irodalmunk, éppen ezek következtében, alig gyarapodott. A vízellátás ügyét maguknak valló szakemberek drámai megmozdulása volt az 1938-ban rendezett Országos Ivóvízellátási Nagygyűlés. Ezen legjobb szakembereink világítottak rá, hogy számtalan külföldi államhoz mérten mennyire el vagyunk maradva. Ismertették a rossz vízellátás káros hatásait a gazdasági életre és a népegészségügyre, rámutattak a műszaki megoldásokra, és javaslatot tettek a pénzügyi kibontakozást illetően. A Nagygyűlésen résztvettek Uf>yan a vezető kormányférfiak, de ennek ellenére az ott elhangzottak csak értékes irodalmi anyagot nyújtottak a későbbi fejlődéshez, gyakorlati javulás nem volt észlelhető. A második világháború 1944—45. évi magyarországi eseményei természetesen vízellátó berendezéseinket sem kímélték. Az ipari vízszolgáltató művek, a városi