Vízügyi Közlemények, 1954 (36. évfolyam)

2. szám - XV. Szilágyi József: Az Erzsébet-híd roncsainak hatása a mederalakulásra

614 Horváth Sándor В) A HAJÓZÁS Valamely folyószakasz hajózhatóságát — a vízjárási viszonyokon kívül — a jeges időszak tartama, a víz sebessége, a gázlószakaszok hossza, a gázlók száma és mélysége szabja meg. A hajózás önköltsége szempontjából ugyanis nem közömbös, hogy az uszályok az évnek hány napján közlekedhetnek, és milyen mértékben használhatók ki, de nem közömbös a továbbításukhoz szükséges vonóerő nagysága, illetve az elhasznált üzemanyagok mennyisége sem. Ezek a tényezők a gázlós szakaszok hosszától és a gázlók mélységétől is függenek. Az egyes dunaszakaszokon végrehajtott szabályozási munkálatok ismertetésénél említettük, hogy bár a Dunán végrehajtott szabályozási munkálatok a hajózási viszonyokat jelentősen megjavították — sőt a Felső-Dunán és az Al-Dunán megteremtették a mai értelemben vett hajózás feltételeit — az eredetileg kitűzött célt csak részben érték el, és a Duna, mint víziút a mai hajózás jogos igényeit nem elégíti ki. Azonban a tárgyilagosság kedvéért meg kell jegyeznünk azt is, hogy a rendszeres szabályozási munkálatok megkezdése óta eltelt, kereken 75 év alatt a hajók méreteivel a hajózás igénye is jelentősen megnövekedett a víziutakkal szemben. A hajózás legnagyobb akadálya a jég és azok a gázlók, amelyek a Duna egyes szakaszain elégtelen mélységgel jelentkeznek és a hajózási idény jelentős részében az uszályok teljes terheléssel való közlekedését lehetetlenné teszik. 1. A jégjárási viszonyok Elöljáróban foglalkoznunk kell a jégjárási viszonyokkal, vagyis a hajózási idény kérdésével. A hajózási idény tartamát hazánkban majdnem kizárólag a folyam jégviszonyai határozzák meg, mivel hídjaink magassága a hajók közlekedését nagyvíznél sem akadályozza, gázlóink mélysége pedig nem szokott lecsökkenni annyira, hogy a rajtuk való áthaladás, csökkentett terheléssel, lehetetlen lenne. A jég megjelenésével viszont a hajózás gyakorlatilag megszűnik. A Duna különböző szakaszainak jégjárási viszonyait az 1899/1900- 1953/1954. hidrológiai évek észlelési adatai alapján vizsgáltuk meg. А IV. táblázat adataiból megállapítható, hogy a Dunán a jég megjelenése rendes jelenség (valószínűsége 74—96%). így például a Budapest—Mohács közötti szakaszon 100 tél közül csupán 4 jégmentes. A folyam beállásának valószínűsége azonban már erősen változó, legkisebb a sebesfolyású Felső-Dunán (33%) és legnagyobb a lassú vizű torkolati szakaszon (78%). A Dunán a vizsgált időszakban legkorábban 1908. nov. 15-én jelent meg a jég (a Budapest—Mohács közötti szakaszon), legkésőbben pedig 1932. márc. 31-én tűnt el (a Braila—Sulina közötti szakaszon). A jégelöfordulás lehetséges leghosszabb időtartama tehát a két szélsőséges időpontnak megfelelően 137 nap. A folyam beállása legkorábban 1902. dec. 6-án (Braila—Sulina között) következett be, és az álló jég legkésőbben 1907. és 1932. márc. 28-án indult meg (Szilisztra—Braila, illetőleg Braila—Sulina között). Ezeknek az időpontoknak megfelelően az állójég lehetséges leghosszabb időtartama 113 nap. Ezekkel a lehetséges szélsőségekkel ellentétben a jégmegjelenés átlagos időpontja január 1, eltűnéséé február 19, a folyó beállásának átlagos időpontja január 10, az állójég megindulásáé pedig február 16. A vizsgált időszakban a leghosszabb jeges időszak 100 nap volt Budapest és Mohács között 1908/1909-ben, és a jég leghosszabb ideig, 86 napig, 1953/1954-ben állt, Szilisztra és Braila között. A jeges napok állagos száma 42, az állójeges napoké pedig 35. A fenti összefoglalásból kitűnik, hogy az egyes jégjelenségek fellépésének és megszűnésének időpontja erősen változó, vagyis a jégjelenségek időbeli megoszlása