Vízügyi Közlemények, 1954 (36. évfolyam)

2. szám - XV. Szilágyi József: Az Erzsébet-híd roncsainak hatása a mederalakulásra

Vízrendezési munkálataink 457 malária neve volt. Fennmaradt írások szerint a XVIII. század elején pl. a Bodrogközben a lakosság 40%-a szenvedett maláriában. Hazánkban az árvízi elöntések után'visszamaradt mocsarak a miazmás betegségek csiráinak melegágyai voltak. A tífusz és különösen a malária a lakosságot úgyszólván állandóan megtizedelte. A mocsarakat természetesen az állatállomány is megsínylette. A XIX. században végzett ármentesítési és lecsapolási munkákkal a mocsarak eltűntek, úgyhogy az első világháború előtti időben Magyarországon már csak a lakosság alig 1 ezreléke volt maláriás akkor, amikor a környező déli országokban még változatlanul szedte áldozatait a járványos betegség. Sajnos az árvizek, továbbá a háborúk, inflációk és egyéb okok miatt nem folytatódott a munka, és a vízrendezési müvek karbantartásának hiánya miatt a két világ háború közzötti időben a malária, újra bizonyos teret hódított hazánkban. Figyelembe kell még e tekintetben venni, hogy a be nem jelentett esetek a bejelentetteknek 8 10-szeresére tehetők. Az Országos Közegészségügyi Intézet parazitológiai osztályának megállapítása szerint az 1942—43. évben kulminált maláriás megbetegedések és különösen a visszaesések számát sikerült az utóbbi tíz év alatt permetezőszerekkel és gyógyszerekkel jelentősen lecsökkenteni. A maláriás megbetegedések gyökeres megszűntetésének alapfeltétele a vízrendezés műveinek teljes kiépítése és kifogástalan állapotban való fenntartása. A maláriát okozó szúnyogfajta az anopheles maculipennis, a pangó mocsaras vizekben tenyészik. Ezért elsősorban a tenyészőhely megszűntetését, vízvezető csatornáinak iszaptalanítását, gaztalanítását, megfelelő alapossággal kell állandóan végezni, továbbá a községeknek meg kell szüntetniök akár víztelenítéssel, akár feltöltéssel, vagy tereprendezéssel a vályogtermelő helyeket és egyéb mélyedéseket. Különösen fontos erre a kérdésre gondolnunk most, amikor tározók, halastavak, öntözőtelepek nagyarányú építése folyik és a belvízcsatornák az öntözővízvezetés folytán állandóan vízzel vannak tele. A tározókat és csatornákat ne hagyjuk elgazosodni, hanem kaszáljuk ki a növényzetet, mivel a lárvák nem szeretik a nyílt vizet. Magyarországon két malária-góc van. Az egyik északkeleten : Szatmár, Bereg, Szabolcs, a másik délnyugaton : Baranya, Somogy, Zala megye. Előfordulnak egyes esetek a Duna- Tisza közén és a Körös-Berettyó mentén is. 2. A közlekedési hálózat fejlődése az ármentesitéssel kapcsolatban Az ármentesítés nyomán a múlt században kiépült a közlekedési hálózat is. Például 12 egykori tiszántúli ármentesítő társulat kb. 1 millió kat. hold területén az ármentesítést követő 30 év alatt 1700 km köves út és 880 km vasút épült. Közlekedési hálózatunknak több mint fele az ármentesített területeken van. Országos viszonylatban 1840-ben még csak 33 km volt hazánkban a vasútvonalak hossza, az első világháború után, a jelenlegi országhatárok között, 8800 km. Azóta jelentős változás a hosszakban nem történt. A 80 év alatti fejlődés nemcsak a világszerte megindult vasútépítésnek volt következménye, hanem méginkább annak, hogy a vízmentesítési munkálatok éppen az ország közepét és síkságát tették alkalmassá a vasút építésére. Ennek következtében az 1 km

2-re eső vasútvonalhossz 1840-ben 0,1 m, 1900-ban 53 m volt, 1920-ig 80 m-re emelekedett. A 100 000 lélekre eső vasútvonalhossz a lakosság szaporodása ellenére az 1810 évi 0,3 km-ről 1900-ig 93, napjainkig 130 km-re nőtt. Hasonlóképp a kövezett utak hossza is az ármentesitéssel fejlődött. 1848-ban az országban 4000 km többé-kevésbé kiépített út volt. A hálózat hossza 1920-ig felemelkedett l(i és félezerre, napjainkig pedig 24 ezer km-re. Az 1 km

2-re eső úthossz 1848-ban 1,5, 1921-ben 19 és napjainkban 2(1 km, a 100 000 lélekre eső kiépített úthossz pedig 1848-ban 42 km, 1920-ban 233 km, napjainkban 207 km_