Vízügyi Közlemények, 1953 (35. évfolyam)

2. szám - V. Károlyi Zoltán: A folyami hordalék mennyiségi csökkenése kopás következtében

m-i Károlyi Zoltán adataival, de Gönyű alatt feltűnő nagyoknak látszanak. Ennek okát abban kereshetjük, hogy a mintavétel egészen más körülmények között történt. A Vízrajzi Intézet őszi kisvízkor végezte a mintavételt, tehát feltehető, hogy legtöbb helyen fedőréteget talált. A használt, aránylag kis átmérőjű hengeres mintavevő nem alkalmas arra, hogy mélyebb rétegből hozza fel a mintát. Hogy ez a feltevés alapos, azt igazolja az a tapasztalat, hogy a dunaalmási hordalékmérő-állomáson az észlelt görgetett hordalék még közepesnél nagyobb víznél is finom, homokszerű volt, a fenékanyag pedig durvább, kavicsos, ami feltétlenül fedőréteg jelenlétére mutat. A Felsődunán pedig kevés helyen lehet kifejlett fedőréteget találni. Ha a kopásra akarunk következtetni, a nagyobb értékeket figyelmen kívül kell hagynunk. A Vízrajzi Intézet méréseiből a legkisebb értékek elég jól összevágnak a mi egyetlen komáromi mérésünkkel. A 19. ábrán az 1794. fkm-től kiinduló kopási vonalat a fenti megfontolások figyelembevételével mint legvalószínűbb görbét határoztuk meg. Ennek a görbének a Sternberg—Schoklitsch együtthatója с = 0,0185 (súlyra vonatkoztatva). Ezen a szakaszon eléggé beágyazódott a meder és a végzett vízmérce-kapcsolati vizsgálatok szerint a legállandóbbak közé tartozik. Mederemelkedes vagy süllyedés nem észlelhető, az esésben nincs lényeges változás és így feltehető, hogy a csökkenési görbe legnagyobbrészt kopásból adódik. Ha a Gönyü alatti szakaszt a felette levővel össze akarjuk hasonlítani, számításba kell vennünk a Mosoni Kisduna betorkolását. Hordalék szempontjából azonban a Kisdunának nincs jelentősége, mert medre jelenleg túlságosan bő, hiszen a rajkai zsilip megépítése óta a Duna árvizeit nem kapja meg. így inkább feliszapolódó hajlamú, hordaléka finom homok és iszap. Az 1860—1800. fkm-ek közé szintén befektettem egy olyan kopási görbét, amelynek az együtthatója ugyanaz, mint a Gönyű alattié. Ez a görbe itt is elég valószínűnek látszó értékeket ad. A felső és alsó szakasz kopási görbéi egymáshoz .képest el vannak tolva. Ez az eltolódás mutatja a kiválasztódást, ami az eséstörésnél fellép. Érdekes jelenség, hogy az 1840—1820. fkm-ek közötti szakaszon, ahol a legnagyobb a hordaléklerakódás, a 19. ábra szerint nem találunk kiválasztódást. Itt tehát a hordalék-keverék egész tömegében rakódik le, apró és nagy szem egyaránt. Az esés ezen a szakaszon ugyanannyi, mint a felsőbb, ausztriai szakaszon, a mederfeltöltődés oka tehát nem eséscsökkenés, hanem a számos mellékágban való szétterülés. Az eséstörésnél kiválasztódást találtunk a Duna és a Rába esetében is. Nem mond ennek ellent a 19/6 ábrán látható két nagy hullám sem. A zátonyvándorlás ugyanis megfigyelésem szerint mindig erős esésváltozással jár, különösen közepes és kisvíznél. A zátony elmosásának helyén nagy sebességek és nagy esések idézik elő a víz nagyobb elragadó erejét, a lerakódás helyén pedig kisebb az esés. Ennek megfelelően a hordalék is durvább, illetve finomabb lesz ezeken a helyeken. * Nézzük ezek után, hogy az újonnan meghatározott kopási görbének milyen mennyiségi csökkenés felel meg. Ehhez meg kell állapítanunk a grafikus meghatározás alapjául szolgáló szemösszetételi görbék d

g értékeinek с csökkenési együtthatóját, valamint a valóságban mért keverék térfogatcsökkenésének а с együtthatóját. Az a értéke a (18) egyenlet szerint, — abban az esetben, ha a szemnagyságcsökkenés a Sternberg — Schoklitsch-képlet szerint történik, — a = 3/

4. Mivel azonban fentebb láttuk, hogy a keverék különböző szemnagyságai nem azonos с szerint kopnak, sőt a kis szemekre а с értéke erősen növekvő, nyilvánvaló, hogy az a = 3/

4 összefügges nem érvényes. Az átlagos szemösszetételi görbéből azt kapjuk, hogy az 1860—1767. fkm-ek között a csökkenés együtthatója középértékben с = 0,030. A mennyiségre azt