Vízügyi Közlemények, 1953 (35. évfolyam)

2. szám - IV. Illés György: Mesterséges karsztvízmegcsapolások

'258 Illés György Fontos jellemzője a dolomitnak, hogy az egyes szemcsék kapcsolata sokszor igen laza és különösen hévvizek hatására szétesnek. Ezt a jelenséget jól észleltük a budai hegységben telepített egyik aknánál, ahol a valamikor melegvizektől átjárt, vidék ^dolomitja egyes részeken jóformán kézzel bontható volt. A karsztosodásra hajlamos kőzetek két, ismertetett főfajtáját összehasonlítva meg kell állapítanunk, hogy aknatelepítés szempontjából a dolomit lényegesen kedvezőbb, mint a mészkő. Ennél — különösen kisebb vízszükségletek esetén, — nem kell a vetőt keresnünk, a repedésekkel jobban átszőtt szerkezet miatt a legtöbb helyen fakasztható a kőzetből víz. Mint fentebb már említettük, a mészkőben csak ott remélhetünk vizet, ahol a víz erodáló hatására keletkezett járatokra, vagy vetődésekre számíthatunk. Itt a telepítés helyét a térszínen észlelhető, vízjáratokra utaló alakulatok határozzák meg. Ilyenek hiányában a megcsapolás kétesértékü vállalkozássá válik. Vetődések, függőleges üregek vízjáratokra utalnak és minden remény megvan arra, hogy a karsztvízszint alatt ezeken a helyeken vizet kapunk. A dolomit már ismertetett szerkezete, hasadozottsága miatt vizet mindenütt ad, nagyobb mennyiségre (többezer m

3/nap) azonban ennél is csak a vetődések mentén számíthatunk. A dolomitban a „szivacsos" szerkezet miatt a megcsapolás biztonságosabb, kevesebb kockázattal jár és a leszívással előállított leszívási „tölcsér" jobban megfigyelhető, mint a mészkőbe mélyített aknáknál. A karsztvízkitermelés lehetőségének megállapítása a hidrogeológus feladata. Az aknatelepítésnél azonban olyan szempontokat is figyelembe kell venni, amelyek később a vízkivételi műtárgy építését befolyásolják. Ezek természetesen csak másodrendűek a tartósan kivehető vízmennyiség kérdése mellett, de a költségkihatások miatt figyelembevételükkel kell a vízkivétel helyét kijelölni. A telepítéskor meg kell vizsgálni 1. a tervezett megcsapolás vízpótlási lehetőségeit, továbbá 2. azt, hogy a térszintre lépő, vagy fedőréteges karszttal állunk-e szemben, végül 3. az esetleges vetődések helyzetét. A karsztterület, amelynek csapadéka eleve nem fedezheti a szükségletet és nagyobb összefüggő mészkő vagy dolomitvidéktől el van szigetelve a karsztrönk, természetesen nem kecsegtet eredményes megcsapolással. Erre az eddig készített geológiai felvételek megbízható támpontot adnak. A karsztos kőzetek peremvidékei, különösen, ha a retegek dőlése a peremtől távolodva a mélybe mutat, szintén nem alkalmasak a telepítesre. A karsztaknák kijelölésénél azt a helyet kell keresnünk, ahol a karsztot fedőréteg nem takarja. Azt a felismerést, hogy a karszt a karsztvízszint felett vízben szegény, az építésnél hasznunkra kell fordítanunk. A karsztos kőzetet fedő rétegek mindig tartalmazhatnak'vizet. Ez a víz építéskor az aknába juthat, a víztelenítés majdnem mindig költségesebb, mint a keményebb kőzetben való mélyítés. Mindig próbafúrás kell, hogy megelőzze az aknamélyítést akkor, ha az indítás nem kőzetben történik. Feltárásaink során természetesen minden esetben a vízzel telt vetődéseket keressük, mert itt számíthatunk a legkedvezőbb vízutánpótlásra. A közvetlenül a vetőre való aknatelepítés esetén azonban a karsztvízszint alatti mélyítésnél jelentős szivattyúzás várható. Ezért akár mészkőnél, akár dolomitnál, ha 6 — 8 m-nél nagyobb depresszióra lesz szükség, a vetőtől 30—50 m-re végezzük a mélyítést és csak vízszintes vágattal csapoljuk meg azt. A vetők és törésvonalak természetesen másként jelentkezhetnek a dolomitban és másként a mészkőben. Míg a dolomitban a törések mentén a legtöbbször csak lazább, szétesett kőzetet találunk, a mészkőben hatalmas kavernák mutathatók ki.