Vízügyi Közlemények, 1952 (34. évfolyam)

2. szám - V. dr. Kessler Hubert: Karsztvizek feltárása

/ /1 karsztvíz feltárása 239 részecskék összetapadnak, nagyobb szemekké állnak össze, és ennek következtében ülepedési sebességük is nagyobb lesz. Erre a célra természetesen megfelelően méretezett medencéről kell gondoskodni. Fúrással való karsztvíz feltár ás. A természetes úton felszínre nem jutó, mélyben rejtőző karsztvizet fúrással vagy aknával tárjuk fel. A fúrás általában a legolcsóbb feltárási lehetőség, de figyelembevéve azt, hogy a karsztvíz járatokban, hasadékokban található, sokkal kisebb a valószínűsége annak, hogy az aránylag kis átmérőjű fúróval kavernát harántoljunk, mint ha nagy átmérőjű aknával kutatunk, ahonnan még oldaltárókat is hajthatunk. Igaz, hogy a fúrás említett hátrányát a jóval nagyobb feltárási mélység némileg kiegyenlíti. Általában akkor ajánlatos karsztvizet fúrással feltárni, ha a vízvezető járat vagy vető helyzetét elég megbízhatóan meg tudjuk állapítani. Természetesen döntő kérdés'még a kitermelendő víz mennyisége, a rendelkezésre álló műszaki felkészültség és az elérendő mélység. Karsztvízfúrással általában nem kapunk felszökő vizet, hanem azt többnyire jelentős mélységből kell kitermelni. Fúrás esetében a víz emelése csak búvárszivattyúval lehetséges. A búvárszivattyúk teljesítőképessége azonban korlátolt; legnagyobb hátrányuk pedig, hogy csak külföldről szerezhetők be és nálunk nem javíthatók. A fúrás helyén a legtöbb esetben nincsen áramforrásunk, így nem tudunk közvetlenül a vízvezető járat harántolása után a vízadóképességről meggyőződni. A kaverna harántolása ugyan észlelhető a fúrórudazat lezökkenésén, de ezzel csak a víz jelenlétét, nem pedig a kitermelhető mennyiségét állapíthatjuk meg. Az üreg nagysága ugyan bizonyos támpontot szolgáltathat a vízmennyiségre, de ez nem egészen megbízható, mert lehetséges, hogy a fúrás helyén magas járat másutt összeszűkül. A fúrórudazat esésén kívül a fúró öblítővizének eltűnése — a karsztvízszint alatt — jelzi, hogy vízvezető hasadékhoz értünk. A fúrólyukban eltűnt víz mennyiségéből elég megbízhatóan következtethetünk a kitermelhető víz mennyiségére. Ha a fúrólyuk sok vizet nyel, akkor arra következtethetünk, hogy a megütött üreg vize tág járatokon át közlekedik a nagy összefüggő karsztvíztömeggel. Ha keveset nyel, akkor csak szűk rések, repedések közvetítik az összefüggést, tehát a kitermelhető vízmennyiség is csekély. Általánosan elfogadott szabály szerint annyi karsztvíz termelhető ki valamely fúrólyukból, amennyi a nyelőképessége. A kérdést alaposabban szemügyre véve meg kell azonban állapítanunk, hogy ez a szabály csak akkor érvényes, ha a szivattyúzást olyan depresszióval végezzük, mint amennyivel magasabb volt a fúrólyuk vízszintje a nyelési próba alatt a nyugalmi karsztvízszintnél. A karsztvízrendszerbe beáramló víz sebessége csak ebben az esetben lehet azonos a kiáramlóéval. Ezt a körülményt nyelési próbáknál nem mindig szokták figyelembe venni, hanem csak az időegység alatt nyelt víz mennyiségét mérik. A nyelési kísérletet tehát helyesen úgy kell végrehajtani, hogy a vízbeöntés alatt a fúrólyukban kialakult vízszintet is mérjük. Erre a célra egy kisátmérőjű csőben leengedett elektromos jelzésű úszót használhatunk. A karsztvízfúrások nyelőképessége egészen tág határok között váltakozhat. Lehet csak néhány liter/perc, de lehet olyan nagy, hogy a rendelkezésre álló legnagyobb, több köbméteres tartály vizét is pillanatok alatt felveszi. Igen kis nyelőképességű, tehát gyengén vízadó fúrásokat — mészkő esetében — sósavazással többnyire lényegesen meg lehet javítani. Ezt az eljárást először Albel Ferenc javaslatára Dorogon alkalmazták az ottani tömítőfúrásoknál. A sósav ugyanis nagymértékben oldja a mészkövet. Ha a karsztvizet vezető keskeny résekbe, erekbe belekerül, azokat kitágítja. Ez eredményezheti a keresztüláramló víz sebességének, illetve mennyiségének növekedését. Jellemzésül szolgáljon néhány dorogi adat.