Vízügyi Közlemények, 1951 (33. évfolyam)

1. szám - I. A magyar Dunaszakasz szabályozásának kérdései

A dunaszabáiyozás kórdísci mint a keresztgát teste alatt átszüremkedő víz a meder fenekét alámossa, a keresztgát teste berogyik és az alacsony mű csakhamar tönkremegy. A mellékág-elzárásokat csak a kisvíz színéig vagy kevéssel föléje érő koronamagassággal építették, mert a cél az volt, hogy csak a kisvizeket szorítsák a főmederbe. Koronaszélességük 2 m szokott lenni ; csak akkor építették szélesebbre és magasabbra, ha rajtuk a kocsiközlekedést is lehetővé kívánták tenni. A mellékág-elzárásokon átbukó víz nagy kimosást okoz, a partok mellett a bekötéseknél pedig forgók keletkeznek, és ezek is ki szokták mosni a feneket, a partokat pedig alámossák. Ezért a mellékág-elzárások mentén az alsó rézsű után fenékterítéssel kell a kimosás ellen védekezni, a partokba való bekötésnél pedig erős partbiztosításokat kell készíteni. Az utófeneket vagy kőszórással, vagy rőzsehengerekkel biztosítják. A partbiztosítás a mellékágelzárás tengelyétől felfelé legalább 20 m, lefelé % mederszélességnek megfelelő, de legalább 50 m hosszúságra terjed. A mellékág-elzárások anyaga vagy terméskő, vagy rőzsehengermag, amelyet 0,5—1 m vastag terméskőréteggel borítanak, vagy'pedig lebetonoznak. A középvízszabályozás eredménye A Felsődunán végrehajtott középvízszabályozás eredménye abban jelentkezett, hogy jelentősen megjavította mind a víz és a jég levonulását, mind pedig a hajózási viszonyokat. Az egységes mederben jégdugulás már ritkábban következett be, a jégtorlaszok kevesebb bajt okoztak. A hajózás is tetemesen megjavult. A hajók egységes medret találtak, amelyben könnyebben tudták a legnagyobb mélységek vonalát megkeresni, a hirtelen kanyarok eltűntek, a rossz gázlókban az esésviszonyok megjavultak. A középvízszibílyozímik hátrányos következményei is voltak. Csakhamar jelentkeztek az ö33zeszorítással való szabályozás módszerének hátránj

rai. A szabályozott szakasz felső részén megindult a fenék kimélyülése, alsó részén pedig a hordalék lerakódása következtében a fenék, és vele a víz színe is emelkedni kezdett. A mederben, főleg a töréspont körüli szakaszon (Kisbodik—S'.ap—Midve, 1827—1805 fkm) kavicszátonvok rakódtak le és ezek között ismét megjelentek a rossz gázlók. Kisvíz idején egyes gázlókban csak 11—15 dm vízmélység volt. A 300—380—420 m szabályozási szélesség túlságosan bőnek bizonyult. A kisvizeket a pírhuzamművek nem tudták összefogni, minek folytán a középvízi mederben ide-oda kóvályogtak, vagv pedig szétterültek és nem voltak képesek a sodorvonalban a kellő mélységet fenntartani. Nem váltak be a párhuzamművekben szándékosan hagyott nyílásokhoz, az ú. n. kapukhoz fűzött remények sem. Ezeket azért hagyták a párhuzamművekben, hogy a víz rajtuk át a főmederből a mellékágakba tódulva hordalékot vigyen magival és azt lerakva a mellékágak feltöltődését elősegítse. Ettől a főmeder vízlevezető viszonyainak megjavulását és a mélységek megnövekedését várták. A kapuk hatása azonban éppen ellenkezőnek bizonyult. Ha a főmederben a közepesnél magasabb vízállásnak megfelelő víztömegek folynak le, melyek bőven szállítanak hordalékot, a hordalék a párhuzamművek koronája felett is átjut a mellékágakba, s ennek a liordalékmennyiségnek csak elenyésző része az, amely a kapukon át tette meg az utat az oldalágakba. Ha viszont a vízállás a közepes vízszín alá száll le, a hordalékszállítás már kevésbbé jelentős, és a kapukon át inkább csak hordalék-