Vízügyi Közlemények, 1950 (32. évfolyam)

1-2. szám - V. Szakirodalom

128 Szakirodalorh A vízmérők a házi csatlakozások folyosóiban vannak elhelyezve, működésüket rendszeresen ellenőrzik és 3%-nál nagyobb eltérés esetén a háztulajdonosnak meg kell javíttatnia a mérőt. Egyes házakban még a lakásokban is vannak külön vízmérők a vízdíjak arányos elosztása végett, a központi ellenőrzés azonban ezekre nem terjed ki. A csőhálózati osztály képviseli a vízműveket a fogyasztók felé a központi irodák útján, gondoskodik továbbá a hálózat ellenőrzéséről és fenntartásáról. Utóbbi célra hatalmas cső- és öntvénytelepe van. A fenntartó személyzet nagyobb része természetbeni lakást kap, hogy sürgős javítások esetén könnyebben legyen elérhető. A vízmérők hitelesítését és egyben az új típusok kikísérletezését az osztály laboratóriuma végziVégül ellenőrzik a fogyasztói berendezéseket műszaki és egészségügyi szempontból, nehogy célszerűtlen szerelvények révén szennyezett víz kerüljön vissza a vezetékbe. A vízművek kereskedelmi szerve a Compagnie Générale des Eaux. Szerepe a mi Közületi Díjbeszedő NV-unknak felel meg, és így sem a műszaki és üzemi ügyekbe, sem a vízdíj kérdésébe nincs beleszólása. A statisztikai adatok szerint Párizsban 1948-ban 280 millióm

3 ivóvíz és 164 millió m

3 ipari víz fogyott el. A napi és fejenkénti vízfogyasztás tehát 282 1 ivóvíz és 165 1 ipari víz, vagyis összesen 447 liter. A vízművek 1948. évi kiadásai 1309 millió frankra rúgtak, míg a bevételek összege 1820 millió frank volt. Ebbből 1551 millió jutott az ivóvízre és 269 millió az üzemi vízre. Párizs, Szajna megye és a környező sűrűn lakott települések vízszükségletének fedezése mind nehezebb, és mindinkább világossá válik, hogy jól és gazdaságosan csak egységesen oldható meg. Ezért 1931-ben bizottság alakult a kérdés tanulmányozására, 1933 óta pedig kormányrendeletek is elősegítik a szóbanforgó terület vízmüveinek együttműködését. A vízfogyasztás rohamosan növekszik. (Az 1938 évi 401 millió m

3-rel szemben 1947-ben 471 millió m

3, a napi csúcsértékek összege pedig 1,4, illetőleg 1,7 millió m

3). A \ ízzel ellátandó területen magán létesítendő további víznyerőberendezésekkel aligha lehet napi 250 ezer m

3-nél több vízhez jutni. A tárolómedencék befogadóképessége, — mint láttuk, — Párizsban egyetlen nap átlagos fogyasztásának felel meg, a környéken legfeljebb fél napinak. Ezek az okok vezettek arra a gondolatra, hogy a Loire völgyéből, 150 km-ről. hozzanak parti szűrésű kutakból kivett vizet Párizsba. A város már 1912 óta végeztet a Loire völgyében hidrológiai tanulmányokat, sőt próbaszivattyúzások is folytak úgy, hogy a tervek szerint napi I millió m

3 vízről lehet szó. Az építés csupán a háború miatt szenvedett késedelmet. II. A csatornázási művek. A párizsi csatornahálózatot röviden az alábbi számokkal jellemezhetjük (1948. január 1-i adatok): A közcsatornák hossza 1432,6 km, ebből nagyméretű főgyűjtő 111,7 km, Az ellenőrző aknák száma 24 768, átlagos távolságuk 57,8 m, az utcai víznyelők száma 15 722, átlagos távolságuk 91.3 m, a házi csatlakozások száma 61 149, az épületek számának 96,9%-a, a házi csatlakozások járható folyosóinak hossza 513,9 km, vagyis átlag 8,4 m. Az önműködő öblítőaknák száma 5 749. A hatalmas hálózat tervét ugyancsak Belgrand készítette a mult század derekán. Főgyűjtői vállban 6,0—1,9 m széles nyomott, vagy körkeresztmetszetű szelvények. 4,0 —0,6 m széles és 2.0—0.8 m mély vezérárokkal és kétoldali padkával (1. ábra). Az utcai gyűjtők vállban 1,75—1,05 m széles tojásszelvények és egyoldali padkával, vagy anélkül készülnek (2. ábra). A jellegzetes padkás szelvények innen vették a „párizsi" illetőleg „fél-párizsi" nevet. A nagy szelvényméretek nemcsak a hálózat tisztítását könnyítik meg, hanem lehetővé teszik a közszolgálati vezetékeknek a csatornákban való elhelyezését is. Itt futnak, mint említettük, az ivó- és üzemvízvezetékek nyomócsövei, a távbeszélő- és táv írókábelek, a csőposta, a sűrített levegő és esetleg a távfűtés vezetékei. Ezzel lényegesen egyszerűsbödik az ellenőrzésük és javításuk, és ugyanakkor feleslegessé válik az úttestek folytonos felbontása.