Vízügyi Közlemények, 1950 (32. évfolyam)

1-2. szám - IV. Víziügyek a dunai államokban

116 Viziügyek rt dunai államokban nyúló párhuzamos vezetőművek közé szorították, a szulinai ágban több átvágást létesítettek és gázlókotrásokat végeztek. A vezető-töltések közül az északit 1784 m. a délit pedig 1314 m hosszúra tervezték, a töltések közötti csatornaszélesség 61 m volt. Az 1868—1871 között véglett munkák igen eredményesek voltak, mert a hajózási mélység minden kotrás nélkül egészen 1894-ig meghaladta a 0 m-t. A. későbbi idők folyamán a szorítóműveket még két ízben meghosszabbították és a torkolat i zátonyt egyidejűleg átkotorták. Az átvágások keretében kereken 25 millió m

3 földmozgósítást végeztek, míg az 1894 — 1930 között végzett kotrás mennyisége kereken ugyancsak 25 millió m

3 volt. Ebből 20 millió m

3-t közvetlen a torkolatban, 5 milliót pedig a szulinai ágban végeztek. Az említett munkálatok következtében jelentősen megváltozott az az egyes ágaknak a folyó vízhozamában való részesedése. Így a szulinai ág részesedése 7%-ról 14%-ra emelkedett, a Szent-György ágé 30%-ról 21%-ra csökkkent. A kikotort anyag természetesen csak töredéke a Duna által szállított óriási hordalékmennyiségnek. A nagy hordalékképződést még egyes szakemberek is a Duna és mellékfolyóinak vízgyűjtőterületén végzett nagyobb erdőirtások terhére szerették volna írni. Az első világháború előtt még Magyarországot is érte ilyen vád, kitűnt azonban hogy maga a Dunameder gondoskodik az állandó hordalékmennyiségről és így a torkolatban végzendő kotrásokkal, mint elkerülhetetlen szükségességgel kell számolni. Ilyen körülmények között állandó kotrás nélkül a Duna torkolati szakaszán nem lehet a nagyobb merülésű hajók forgalmát biztosítani. Ezért számolni kell a munkálatok költségeinek és a bizottság ügyviteli kiadásainak fedezésére szolgáló állandó hajózási illeték további fenntartásának szükségességével. * * * Az előadottakkal érzékeltetni igyekeztünk a Dunatorkolat hajózási nehézségeit, amelyek döntő módon hozzájárultak ahhoz, hogy az illetékes szakkörök már a század elején gyökeresebb megoldást kerestek a kifogástalan hajózóút biztosítása érdekében. A Duna alsó szakaszának térképén szembeötlő a Szilisztriánál, a 376. fkm-nél kezdődő nagy kanyarulat. A Duna itt, elhagyva előbbi Ny-K-i irányát, észak felé fordul és 150 km hosszúságban párhuzamosan halad a Fekete-tenger nyugati partvonalával. A szóbanforgó folyamszakasszal ós a Fekete-tengerrel határolt dobrudzsai földsáv helyenként csak 45 km széles, a közbenső dombok csupán 50—60 m magasra emelkednek. Ebből folyólag szinte önként adódik e földsáv átvágásának gondolata és vele a Boszporusz felé vezető dunai hajóút 380 km-rel való megrövidítése. A vidék geológiai viszonyai és az itt található Ny—

К irányú, a Duna-medrével megegyező .szélességű lapályok azt mutatják, hogy a folyónak is meg volt a hajlandósága, hogy ebben az irányban vágja át magát, és ebben csupán a talajviszonyok akadályozták meg. Ezek a lapályok ma már elmocsarasodott lápok, amelyekből az élővizet a csernavoda-konstanzai vasúti vonal töltése végleg kizárta. Csernavoda és Konstanza között tehát természetes lehetőség kínálkozik a dunai hajózás tengeri kijáratának megfelelően megépített csatornával való biztosítására, amivel a Deltán át vezető hajózóút fenntartásának állandó terhe elkerülhető. Ez a gondolat különösen az első háború folyamán érlelődött meg, és amikor Románia a központi hatalmakkal különbékét kötött és lemondott Dobrudzsának ennek a részéről, a Magyar Vízépítési Igazgatóság Hajós Sámuel irányításával tervet dolgozott ki a csatorna megépítésére. Ez a tervezet a legrövidebb nyomvonalon, egyetlen vízszintes szakaszban javasolta a csatorna megépítését, hajó- és tápzsilippel a kiágazás helyén. A vízválasztó alatt 16 km hosszú alagutat terveztek közvetlen csatlakozással a konstanzai kikötőhöz. A központi hatalmak veresége után a terv lekerült a napirendről, és a két világháború közötti időben a nyugati hatalmak nem is gondoltak arra, hogy a dunatorokban elfoglalt biztos helyzetüket bármilyen csatornaépítéssel kockára tegyék. A második világháború után a Szovjetunióval ós a dunamenti államokkal szoros barátságba került Román Népköztársaság azonban nem késlekedett, és beillesztette tervgazdálkodásába a hatalmas, egész Közép-Európát érintő terv megvalósítását. A munka végrehajtása a jelenlegi műszaki felkészültség és gépesítés mellett nem tartozik a megoldhatatlan feladatok közé.