Vízügyi Közlemények, 1948 (30. évfolyam)

2. szám - IV. Dr. Kreybig Lajos: Adatok Magyarország vízviszonyainak rendezéséhez növénytermesztési szempontból

MAGYARORSZÁG VÍZVISZONYAINAK RENDEZÉSE 203 Bár a fölös víz elvezetése és a felszíni és talajvizek rendezése általában kultúrtechnikai feladat, a gazdának is igen fontos teendői vannak, hogy a fellépő károsodásokat elkerülje vagy csökkentse. A gazda hibájából előálló vízkárok okai közül különösen az okszerűtlen talajművelésre és a sok helyen tapasztalható eketalprétegre kell reámutatnom, amely — amint később még ismertetni fogom —, még a legjobb minőségű talajainkon is vízkárok okozójává válhatik. A belvizek képződésének szempontjából különböző tájainkat a talajok maximális vízbefogadóképességével és vízvezetőképességével jellemezhetjük. Ha tájainkat ebből a két szempontból megfelelő részletességgel ismerjük, akkor a domborzati és térszíni viszonyok párhuzamos figyelembevételével a veszélyeztetett és kevésbbé veszélyeztetett tájakat egymástól el tudjuk határolni. Szem előtt kell tartanunk azt is, hogy az elfolyó vizek nemcsak azért károsak, mert a mélyfekvésű területeken összefolyva belvízkárokat okoznak, hanem azért is, mert ott, ahonnan elfolytak, vízhiány áll elő. Az ebből eredő károsodásokat nem tudjuk ugyan felbecsülni, de egészen bizonyos, hogy kedvezőtlen tavaszi és nyári csapadékviszonyok között a kisebb víztárolásra visszavezethető károsodás helyenkint tetemesen meghaladhatja a tényleges belvízkár mértékét is. Mindezen károsodásokhoz csatlakozik még a felületi talaj elmosásnál járó veszteség is, amely mindenkor a televényben és értékes növényi tápanyagokban legdúsabb feltalajréteget sújtja. A károsodások tehát, amint már reámutattam, három irányban állanak elő, és pedig: 1. a mélyebb fekvésű területeken keletkező vízkárok, 2. az elfutó felületi víz helyén a hiányos víztárolásra visszavezethető aszálykárok, és 3. az elfolyó felületi víz által okozott talaj rombolás. Közülük mindenesetre a legszembetűnőbbek a belvízkárok. A másik két ok következtében előálló károsodások vitathatók ugyan, de, ha nehezen is bebizonyíthatók, semmi esetre sem tagadhatók. A felületen összegyűlt vizek által okozott károk azok, amelyek a multban elsősorban a belvizek elvezetésének mielőbbi rendezését követelték meg. Ezért az ármentesítő társulatok a mélyebben fekvő területeken összegyűlt vizek gyors elvezetésére törekedtek. Ezzel azonban csak mintegy tünetileg kezelték a bajokat. Az előidéző okok megszüntetését viszont nem is szorgalmazhatták, hiszen e célból a hatáskörükön kívül eső területekhez kellett volna nyulniok. Az említett vízkárokat természetesen csak akkor lehetne teljesen megszüntetni, ha sikerülne valamennyi csapadékot helyhezkötötten, magában a talajban raktározni és az esetleg előálló fölöslegeket nem leesapolással, hanem az altalajvíz árja útján elvezetni. A csapadékot bizonyos módszerekkel néha helyhez lehet kötni. A cél sokszor sáncolással megvalósítható. Sokszor azonban bizonytalan a siker, és kérdés lehet az is, hogy az elérhető eredmény arányban van-e a szükséges befektetések és munka költségeivel. Ezek a kérdések minden egyes esetben külön vizsgálatot és mérlegelést követelnek meg. Az egyes vízgyűjtőterületek domborzati és térszíni viszonyai, az uralkodó csapadékés hóviszonyok a maguk szélsőségeivel, a talajok vízgazdálkodási adottságai és egyéb tulajdonságai, kultúrállapotuk, a táj növénytermesztésének iránya, a növénytakaró mineműsége, mind olyan tényezők, amelyeket figyelembe és számításba kell venni. A hőmérsékleti és csapadékviszonyok jellemzésére általában a többéves átlagértékeket használják. Ezek nem eléggé kifejezőek, mert az egyes években igen nagy különbségek lehetségesek. Nem az- a fontos ugyanis, hogy tudjuk, mennyi egyik vagy másik helyen a 30 vagy 50 éves átlag, hanem Berényi megállapítási szerint az, hogy a növény fejlődéséhez szükséges liő-, csapadék- és napfény mennyiségekre milyen biztonsággal számíthatunk. A kérdést többféle módon tehetjük fel. Kérdezhetjük pl., hogy valamely