Vízügyi Közlemények, 1947 (29. évfolyam)

1-4. szám - II. Mosonyi Emil: Hegyvidéki nagyobb víztározó medencék hidrológiai méretezése. (Első közlemény)

HEGYVIDÉKI VÍZTÁROZÓ MEDENCÉK 93 befogadóképessége akkora, hogy az érkező vízhozamot mindenkor teljes egészében képes tározni. A megokolás mellőzésével azonban megjegyzem, hogy gyakorlati szempontból még ebben az esetben is célszerű az árvízvisszatartásra szükséges térfogatot — vagy legalább egy részét — külön biztosítani. Az árvédelmi tározótérnek általában egyszeres kihasználhatóságából azonban nem következik az, hogy a visszatartott árhullám későbben lebocsátott vízmennyisége, legalább is részben, nem hasznosítható esetleg valamelyik aktív vízgazdálkodási célra. De magától értetődik, hogy ez a vízmennyiség nem egyenlő értékű az egyébként hasznosítottal — mindig a vízmennyiség egységére gondolva —, mert hiszen az árvízjárás esetlegessége miatt ezt a vízmennyiséget nem. lehet tervszerűen hasznosítani, azaz a vízgazdálkodási tervben előre figyelembevenni. Az árhullám víztömegével vízerőhasznosítás esetében csak ú. n. hulladékenergia termelhető, vagy öntözési példát véve: egy öntözővízzel ellátott területre csak olyan víztöbblet bocsátható, amely ha nem is fölösleges, de nem is nélkülözhetetlen. e) Vízveszteségek а tározás és hasznosítás helye között. A tározó hidrológiai méretezése szempontjából értelmezett fogyasztást a vízkivétel szelvényére (völgyzárógát) vonatkoztatjuk, s ennélfogva rendszerint nagyobbnak kell lennie a fogyasztó tényleges vízszükségleténél, mert a tározó és a víz felhasználásának helye között számottevő lehel a vízveszteség. Az öntözés kérdésének tárgyalásakor már említettük, hogy a vízkivételi szelvényre vonatkoztatott vízszükségletet úgy kapjuk meg, ha az öntözendő terület ellátására szolgáló vízmennyiséget a csatornahálózatban előálló vesztesegeknek megfelelően növeljük. A vízkivétel és a fogyasztás helye között fellépő veszteségeket, amelyeket a szóbanforgó vízhasznosítás belső vesztesége inek nevezhetünk, esetenkint kell megvizsgálni. A tározó és a vízkivétel között háromféle okból származhatik vízveszteség; ezek: 1. a lebocsátott víztömeg párolgása, 2. a mederből való elszivárgás,, 3. a mederben történő tározódás. 1. Tagadhatatlan, hogy a tározóból lebocsátott vizet szállító vízfolyás párolgása •és elszivárgási vesztesége tetemes lehet. Mégis ügyelnünk kell, hogy a tározott víz veszteségét ne értékeljük túlzottan nagyra. A befogadó vízfolyás természetes vízhozama ugyanis a nedvesített mederfelület és a vízfelszín kiterjedésének megfelelően állandóan szenved szivárgási és párolgási veszteségeket, amelyeknek hatásaképen a vízkivétel szelvényében a természetes vízhozamokat már lecsökkent értékükben észleljük. A tározóból lebocsátott vízmennyiség terhére tehát csak annyi írható — azaz a vízkivételi szelvényben valójában csak akkora veszteség mutatkozik —, amekkora az eredeti, természetes, és a tározóból való vízlebocsátás révén megnövekedett vízhozamok veszteségének a különbsége. A15. ábra alapján belátható, hogy ez a különbség nem lehet túlságosan nagy, különösképen akkor nem, ha a folyó jól beágyazott, medre szabályozott és karbantartott. Legyen q

1 a folyó természetes vízhozama (természetesen csak kis — vagy kisebb közepes — vízhozamokról van szó), amelyhez hozzáadódik a tározás révén q

2. A mederkeresztszelvény és a vízhozamgörbe normális alakjából adódik, hogy a q

1 -f- q

2 vízhozamösszeghez tartozó vízfelszín alig nagyobb a g^-hez tartozónál, és így a q

2 vízhozamhoz tartozó párolgási vesztesé gnek az eredeti veszteséghez való viszonya, amelyet a vízfelületek