Vízügyi Közlemények, 1945 (27. évfolyam)

1-4. szám - VI. Hatolykai Pap István: Vízrendezési feladataink a Duna-Tiszaközi Hátság keleti lejtőjének középső részén

54 HATOLYKAI PAP ISTVÁN és tartósak maradtak, mert a talajvíz is tartósan, egészen májusig, igen magas szinten állott. Az 1941. évi vadvízi és belvízi elárasztásokhoz tehát a talajvíz tetemesen hozzájárult. Májustól októberig a talajvíz az egész területen ismét annyira alászállott, hogy már az árvízvédelmi helyzet enyhülését lehetett remélni, annál is inkább, mert az év végére a fennsíki medencék ia — a végrehajtott csatomázások és árkolások következtében — jórészt kiürültek. Számításunkban azonban sajnos, csalódnunk kellett. Ismét kemény, hosszantartó tél következett és még hozzá január és február hónapban az átlagot másfélszeresen meghaladó csapadék hullott le hó alakjában. Az 1942. évi bajok a két év előttinél is súlyosabb mértékben jelentkeztek. A szegedi ártér helyzete válságosra fordult. A város alatti Holt-Tisza vízszine annyira felemelkedett, hogy már csak alig néhány centimét&r hiányzott ahhoz, hogy a lúdvári szivattyútelep víz alá kerüljön és ezáltal a víz elvezetésének ezt az akkor még csaknem egyedül rendelkezésünkre állott eszközét is elveszítsük. A közvetlen veszélyen az éppen épülőfélben volt martonos—paphalmi csatorna segítette át a társulatot, amelyet megfeszített, áldozatos munkával, valósággal az utolsó pillanatban, sikerült mintegy 2-5—3-0 m

3/sec víz vezetésére alkalmassá tenni. A bajok korlátozására az említett műveken kívül nagyobb számban még ideiglenes csőszivattyúk is rendelkezésünkre állottak, a tengernyi vízzel szemben azonban mindezek az eszközök nagyon is kevésnek bizonyultak. Csak arra voltak elegendők, hogy felhasználásukkal a város körüli telepeket, valamint községi belsőségeket az elöntéstől megóvjuk. A mezőgazdaság mérhetetlen károsodását nem akadályozhattuk meg velük. A szegediéhez hasonlóan küzdelmes volt a hármas—algyői társulat helyzete is, mely a külvízveszély elhárítására — veszélyeztetettségéhez mérve — még kevesebb elhárító eszközzel rendelkezett, mint a szegedi. Ezzel szemben a csongrád—sövényházi társulatnak., övcsatornái védelme alatt, aránylag kevesebb gondja akadt a vadvízzel. Ezekután а tapasztaltakból mind gazdasági, mind műszaki vonatkozásban két fontos tanuiságot vonhatunk le. Egyrészt, hogy akár magasparti, akár ártéri területen biztonságos mezőgazdasági termelésről mindaddig szó sem lehet, amíg az ártéri belvízrendezés kiegészítéseként a vízrendezést a magasparton is végre nem hajtott ti к (külvízrendezés). Másrészt, a vízrendezés megoldásánál a víztárolást csak gazdasági szempontból elfogadható mértékben szabad alkalmazni, ami egyben azt is jelenti, hogy a befogadókat ennek megfelelően méretezni, a meglévőket pedig bővíteni kell. A levezetendő vízmennyiség. Felvetődik most már az a kérdés, hogy milyen méretűre építsük ki a befogadókat, vagyis a főcsatornákat és szivattyútelepeket, hogy céljuknak jól megfeleljenek. Mindenekelőtt foglalkoznunk kell magával a fajlagos lefolyás nagyságával. Amint láttuk, az eredetileg felvett 0-1 l/ha/sec túlságosan kicsiny. Sajnos, a homokháton nincsen egyetlen olya í rendezett vízlevezetésű terület sem, amely a fajlagos lefolyás közvetlen kiszámítására megfelelő támpontot szolgáltathatna. így tehát közelítő eljáráshoz kell folyamodnunk.

6 f

i A levezetendő belvízmennyiség szabatos megállapítására vonatkozóan lásd: Dr. BOGÁRDI JÁNOS: A lefolyási tényező és a levezetendő belvízmennyiség. Vízügyi Közlemények 1944/1 — 4. szám. A jövőben kifejlesztendő csatornahálózatokra azonban — az összegyülekezési idő és a csatornák tározóképességének kényszerű felvétele miatt — az ebben a tanulmányban ismertetett eljárás is csak közelítő eredményeket ad. (A szerkesztő.)