Vízügyi Közlemények, 1945 (27. évfolyam)

1-4. szám - VI. Hatolykai Pap István: Vízrendezési feladataink a Duna-Tiszaközi Hátság keleti lejtőjének középső részén

VÍZRENDEZÉSI FELADATAINK A DUNA —TISZA KÖZÉN 53 emelkedik. Tíz év leforgása alatt a talajvíz legalacsonyabb és legmagasabb szintje közötti eltérés 1-65—2-30 m között mozgott és sehol sem szállott 2-50—2-60 m-nél mélyebben a térszín alá. A víz talajbani áramlásának a rajzban sehol sem találjuk jelét. Földárja ezen a területen tehát, olyan értelemben, amint a belvízbajokkal kapcsolatban gyakran emlegetni szokták, tulajdonképen nincsen. A víz mozgása a talajban túlságosan lassú ahhoz, hogy áramlása következtében bárhol is nagyobb tömegben feltörjön a térszínre és ezáltal gyakorlatilag számbavehető hatással lehessen felszíni elöntések keletkezésére. Ezt egyébként az alábbi megfontolás alapján is feltétlenül kizártnak kell tekintenünk. Ha a talajvíz évenkinti tetőzési és mélypontjait külön-külön görbével összekötjük, az összes kutaknál bizonyos törvényszerűségét figyelhetjük meg a talajba beszivárgó víz időszakos halmozódásának. Mind a maximumok, mind a minimumok görbéi általában azonosak, és valamennyi rendkívül hasonlít az október—februári, illetőleg május—augusztusi csapadék évenkinti eloszlását jellemző görbéhez. Ez röviden azt jelenti, hogy vidékünkön a, talajvíz szintjének emelkedését és süllyedését úgyszólván kizárólag csak a csapadék és a párolgás együttes hatása befolyásolja. Ezzel ellentétben a talajvíz talajbani vízszintes irányú mozgásának — a homokos altalaj ellenére is — csak alárendelt szerep jut a talaj vízszin kialakításában, részint a vízszin általában kis esése miatt, főként pedig azért, mert a talaj nagy mennyiségben tartalmaz oldott nátriumsókat, főleg szódát. Jellemző példa erre a 40. számú kút, amely magasparti homokterületen, alig 1 km-re van a fehértó —majsai nagyszelvényű, mélyen beágyazott csatornától. A csatorna régi vízállásos, semlyékterületen keresztül, 1940 őszén épült, de leszívó hatása az 1933-ig visszanyúló grafikonból sehogysem tűnik ki. A csapadékeloszlás és a talaj vízhalmozódás között mutatkozó törvényszerűség, továbbá a csapadékjárásban fentebb kimutatott szakaszosság alapján erősen valószínűnek látszik, hogy az 1957 körül várható esős időszak dereka táján, az 1960-as évek elején, ismét tartósan magas lesz a talaj vízállás és vele kapcsolatban komoly belvízveszedelem fog ránkköszönteni. Mindent el kell követni arranézve, hogy az Alföld belvízrendezése addig teljes mértékben befejeződjék. Az előzőkben már említettem, hogy 1940 —42-ben a talajvíz nagymértékben hozzájárult a belvízbajok keletkezéséhez. A felszínre emelkedő talajvíznek az elöntések szempontjából két káros hatása van. A kisebbik az, hogy túlbuggyanó tömegével a felszíni vizet szaporítja, a súlyosabb azonban, hogy a talaj hézagait teljesen kitölti és további víz befogadására alkalmatlanná teszi. Különösen súlyosan esik a latba ez a körülmény homoktalajoknál, amelyeknél a vízlefolyás tényezőjét — tekintettel éppen a homok aránylag gyors és nagy víznyelőképessógére — rendszerint alacsonyra szokták felvenni. Nem kisebb a jelentősége a fagynak sem a vízbajok előidézésében. Ezt különösen 1940 és 42 tavaszán tapasztalhattuk, amikor mindkét esetben, a csaknem megszakítás nélkül három hónapon át tartó szigorú téli fagy hirtelen felengedett és általános olvadás állott be. A talaj mélyen átfagyott felső rétege hosszú ideig nem engedte át az olvadásból eredő vizet. Ennek a körülménynek különösen 1940-ben láttuk nagy hátrányát, amikor a talajvíz az olvadás megindulásakor még nem volt annyira magas, hogy a talaj még ne fogadhatott volna be jelentős mennyiségű vizet. A vízkárok tanulságai. Az 1940-ik esztendő vidékünkön feljegyzéseink óta a legcsapadékosabb volt. Kiadós esők az év folyamán a talajvizet állandóan magasan tartották és az év végére sok helyen a térszínig is felemelték. Érthető tehát, hogy amint a fagy 1941 januárban kissé felengedett, a vízbajok — a csapadék közepes mennyisége ellenére — ismét azonnal jelentkeztek