Vízügyi Közlemények, 1945 (27. évfolyam)

1-4. szám - VI. Hatolykai Pap István: Vízrendezési feladataink a Duna-Tiszaközi Hátság keleti lejtőjének középső részén

VÍZRENDEZÉSI FELADATAINK A DUNA —TISZA KÖZÉN 45 A külvízi területet vízlevezetés szempontjából 3 részre osztotta. A legfelső, északi, mintegy 1 ТО.ООО ha kiterjedésű — „dongéri rendszernek'' elnevezett — terület vizének levezetését a dongéri csatornán tervezte. A középső, 76.000 ha kiterjedésű, úgynevezett „szegedi rendszer" vizének az elv ezetésére, új befogadóként, az algyői főcsatornát tervezte, míg a 33.400 ha kiterjedésű legalsó, „szeged—alsótanyai rendszer" vizének a levezetésére a lúdvári zsilipet, illetőleg szivattyútelepet jelölte ki. A dongéri csatorna mindenkor szabadon vezetheti le vizét a Tiszába. Az algyői főcsatorna azonban csali a + 6-20 m tiszai közepes árvízszínig biztosít szabad lefolyást a külvíznek. Éppen úgy az aránylag csekély teljesítőképességű lúdvári szivattyútelep is csak részben képes a hozzátartozó terület vizét továbbvezetni. UDRÁNSZKY újabb szivattyútelep építését nem tartotta szükségesnek. E helyett a lefolyásában akadályozott vizet a tiszai árvizek tartamára tárolni akarta, és erre a célra mind az ártérben, mind a magasparton alkalmasan felhasználható természete? tárolómedencéket jelölt ki. A fajlagos vízlefolyást 0-1 1/ha-ra vette fel, s így az összesen 110.000 ha kiterjedésű középső és alsó rendszer területéről — amelyről a továbbiakban szó lesz — mp-kint 11 m

3 víz lefolyásával számolt. A víz szabad elvezetésének szünetelését kedvezőtlen esetben 42 napra vette, és ezen az alapon a tárolandó mennyiséget kereken 39 millió m

3-ben állapította meg. Ebből ártéri tárolásra mintegy 12 millió m* kerül. A tervből 1940-ig csak az algyői főcsatorna valósult ínég. A csatlakozó csatornahálózat megépítése és a víztároló medencék kiképzése a fennsíki gazdák ellenzése miatt elmaradt. Következésképpen mind a külvízi, mind az ártéri terület érdekeltségét felkészületlenül érték a z 1940/42. évek eseményei, melyek mérhetetlen sok bajnak és nyomornak lettek okozói s csak abban mutatkoztak hasznosnak, hogy a vízimérnöknek tetemes tapasztalat gyűjtésére szolgáltattak alkalmat. Az 1940—1912. évi vízáradás. Az első, s egyben talán a legfontosabb tapasztalat, amire nem kis meglepetésünkre szert tettünk, hogy 1940 és 41-ben mp-kint mintegy kétszerese, 1942-ben pedig a háromszorosa folyt le az ártérre annak a vízmennyiségnek, melynek elvezetésére, ill. tárolására a terv készült. Súlyosbította a helyzetet mindhárom évbsn az algyői zsilip kényszerű zárvatartásának rendkívül hosszú tartama is. 1940-ben március 19-től május 14-ig egyfolytában 56 napon át, 1941-ben február 20-tól június 17-ig — rövid 1 napos megszakítással — 115 napig, és 1942-ben március 3-tól 31-ig 28, majd folytatólag április 13-tól június 6-ig további 55 napon át kellett a zsilipet zárva tartanunk. Az utóbbi két zárási időszak között eltelt két hét alatt 12 millió m

3 vizet vezettünk le a zsilipen át a Tiszába, de a nagymennyiségű hozzáfolyás miatt ennek a hatalmas víztömegnek az aránylag gyors elvezetése is alig jelentett könnyebbülést az ártér vízvédelmi helyzetében. Hozzávetőleges számításom szerint a zsilipzárás tartama alatt az ártérben 1940-ben mintegy 18 millió m

3, 1941-ben 25 millió, 1942-ben kereken 45 millió m

s vizet tároltunk az eredetileg tervezett 12 millióval szemben Ugyanakkor az elszivattyúzott kíilvíz mennyisége 1940-ben mintegy 20 millió, 1941-ben 40 millió, 1942-ben 43 millió m

3-re rúgott. Amint a tárolt vízmennyiség növekedéséből is következtetni lehet, különösen 1942-ben vált válságossá a helyzet az ártérben. Súlyosabb bajok, főként lakótelepek elárasztásának a megelőzése végett, nagykiterjedésű értékes szántott-vetett területet kellett a víztárolás céljára feláldozni. Ugyanebből az okból 1941 és 42-ben jelentős mennyiségű vizet vezettünk át a szegedi ártérről a szomszédos hármas-algyői társulat területére is, ahol ugyancsak elsőrendű szántókat borított el fi. ábra). A kényszerű elárasztásnak természetesen nagyszámú tanyaépület is áldozatul esett.