Vízügyi Közlemények, 1942 (24. évfolyam)

1-2. szám - II. Zaitz László: A csatornázás múltja és történeti fejlődése

A CSATORNÁZÁS MÚLTJA 9 Az antik kultúra és civilizációnak ezek a csatornázási alkotásai az idők folyamán annyira elfelejtődtek, hogy a későbbi népekezen a téren berendezéseik létesítésénél ókori tanulságokra nem támaszkodhattak. A római birodalom bukásával népvándorlás zúdul végig Európán. A történelemnek ebben a századaiban az emberek elfordulnak a klasszikus ókor életörömeitől s a földi életet csak Golgotának, valami átmenetnek tekintik a túlvilági örök élethez. Ez az évszázadokig uralkodó világszemlélet azt eredményezte, hogy az ókornak a városépítés és városegészségügy terén elért hatalmas vívmányai az idők folyamán nagyrészt megsemmisültek. Az ókori műveltség szellemi hagyományait, hála a kolostorok zárt belső életének, a szerzetesek még csak átmentik az utókornak; az ókori civilizációs berendezések emlékei azonban a technikai készséggel együtt teljesen feledésbe merültek. A városegészségügynek ezt a visszafejlődését talán abban a közismert kultúrtörténeti vonatkozásban tudnám legjobban érzékeltetni, hogy a görög és római kifinomult képzőművészet a népvándorlás időszakában úgy vissza tudott fejlődni, hogy a művészeti újjáéledést jelentő trecento kezdetén a művészeknek a pers]>ektívát, az ember- és a térábrázolás elemeit újra kellett tanulniok. A feledésbe merült mesterségbeli készségnek elsajátításához még így is két évszázad kellett, hogy a reneszánsz művészete a cinquecentóban csúcspontra juthasson. Ha az ókor végén uralkodó s igen magas fejlettségi fokon álló városegészségügji állapotokat összehasonlítjuk a középkori városok csatornázási viszonyaival, akkor tényleg kételkednünk kell a kultúra és civilizáció fejlődésiének folytonosságában. Tény az, hogy a középkorban a római birodalom bukása után a csatornázás, mint városépítési tényező nem szerepel. Sőt ahol volt is valamilyen csatornahálózat, azt is elhanyagolták és pusztulni hagyták. A városokban a házsorok között a kocsiút szélén húzódó nyílt árkok és folyókák nemcsak az esővizek levezetésére szolgáltak, hanem a kapunyíláson át a szennyvizeket is az árkokba folyatták, sőt oda dobták a szemetet és hulladékokat is. A szennyvíz az árokban pocsolyákat képezett s a talajt átáztatva, lehúzódott a mélyebb talajvízhordó rétegig is. A talajba lehúzódó szennyvíz a kutakat fertőzte; az árkokban poshadó szennyvízben és szemétben pedig a legyek tenyésztek. A régi köztisztasági állapotokra jellemzőek azok a rendeletek, amelyekkel egyes német városokban az utcák tisztaságát arra alapozták, hogy kötelezték a vásárra teherrel bejövő falusi kocsik gazdáit, hogy hazamenet, amikor már az árut eladták, egy-egy kocsi szemetet vigyenek ki magukkal a város falai közül. Hogy az ilyen rendeletek dacára az utcák piszkosak maradtak, azon nem lehet csodálkozni. Köztisztasági szempontból annak az 1372-ben kelt. párizsi rendeletnek sem volt sok gyakorlati jelentősége, mely előírja, hogy ezentúl a mosdóvizet, valamint az éjjeliedény tartalmát csak előzetes, háromszoros „Gare l'eau!" kiáltás után szabad a házak ablakaiból az utcára önteni. Bizonyos fejlődést jelentett azonban már az a hatósági rendelet, amely megtiltotta az ürüléknek az utcára, az árkokba való kiöntését s kötelezővé tette ezeknek az anyagoknak külön pöcegödrökbe való összegyűjtését. A későbbi fejlődés során nem annyira közegészségügyi, mint inkább közforgalmi szempontból az úttestek mellett húzódó folyókákat, illetve árkokat befödték. Ez volt