Vízügyi Közlemények, 1942 (24. évfolyam)

1-2. szám - XIII. Szilágyi Gyula: A szennyvíz mezőgazdasági hasznosítása

A SZENNYVÍZ MEZŐGAZDASÁGI HASZNOSÍTÁSA 143 Kreuz szerint a fent közöltek magasan számított átlagos értékek; minden egyes esetben a hozzájárulásra, illetve a teherviselésre gondos számítást kell végezni. Normális körülmények között a város a mesterséges szennyvíztisztítás költségéhez képest megtakarítást ér el. Szélsőséges esetekben, pl. amikor a városnak csak mechanikai tisztítást kellene végeznie (évi költség Г0 RM/fej), ezzel szemben a szennyvízöntözésnél a bozzávezetés távolsága és az emelési magasság is nagy és az egyéb körülmények is kedvezőtlenek (évi költség 240 RM/fej), indokolt az államsegély, továbbá az esetben is, ha valamelyik fél teherbíró képessége a rendesnél kisebb, vagy pedig a városnak már van tisztítótelepe, de azt a mezőgazdasági hasznosítás érdekében felhagyja. Az építési költségre nézve mindkét félnek olyan kölcsönlehetőséget juttatnak, amelynek évi terhe, kamat és törlesztés együtt, 6%-nál nem több. Meg kell említenem, hogy Németországban nemcsak a városi szennyvizek, hanem a tisztán ipari szennyvizek mezőgazdasági hasznosítását is szorgalmazzák. Ezek közül természetüknél fogva szóbajöhetnek: a keményítőgyárak, tejtermékek gyára, szeszfőzdék és élesztőgyártás (hígítással), len- és kenderáztatók vize (mész hozzáadással és hígítással), bőrgyárak vize (mechanikai tisztítás és a mérgező anyagok kicsapatása után), bőrenyvgyár (mechanikai tisztítással és hígítással), csontenyvgyár (a szabad savak semlegesítése után), vágóhíd (zsírfogóval, finomráccsal és hígítással), cukorgyár (rács és higítás után) nyári nedvesítő öntözés kiegészítőjeképen trágyázó öntözés gyanánt az október—december hónapokra terjedő kampány ideje alatt, sörgyár szennyvize (mésszel való semlegesítés után). Németországban a 30-as években a röviden elmondott elvek alapján ismét fellendült a szennyvízöntözések ügye és minthogy a mezőgazdasági hasznosítást felvették a négyéves programmba is, a birodalom hivatalos szervei is előmozdítják azok létesítését. Ebben a kérdésben azonban váratlanul egy érdekes zavaró körülmény adta elő magát. Ugyanis Seifert Alvin müncheni egyetemi tanár a Deutsche Wasserwirtschaft 1940. évi 6. számában biológiai okokra való hivatkozással szót emelt a szennyvízöntözés kifejlett gyakorlatával szemben. Szerinte a szennyvízértékesítés kérdése a mezőgazdasági kémia szempontjából rendben van, mert ebből a szempontból mellékes, hogy a növényi tápanyagok, a nitrogén, a foszforsav és a káli milyen eredetűek. Amellett kétségtelen, hogy a városi szennyvíz sok humuszképző anyagot is tartalmaz, ezért a szennyvíz ideális trágyázó anyag. Biológiai szempontból azonban máskép áll a dolog. Seifert hivatkozik a Güllewirtschaftra, ami Svájcban és a vele szomszédos hegyvidéken van alkalmazásban és azt értik alatta, hogy a réteket és legelőket az istállókból kikerülő és vízzel kevert, friss állati ürülékkel öntözik, illetve trágyázzák. Ezzel a módszerrel a fűtermés tekintetében igen jó eredményt érnek el, de viszont azt tapasztalták, hogy a marha a saját friss ürülékével trágyázott füvet ösztönszerűleg nem szívesen eszi. Ügylátszik, hogy itten egy biológiai rövidzárlattal állunk szemben, amely a tehén — saját ürüléke — fű — tehén körfolyamatból áll. Ez a rövidzárlati körfolyamat természetellenes és ennek káros hatása a tej minőségének romlásában és az állatnak idővel fokozottan mutatkozó meddőségében, vagyis lényeges életmegnyilvánulásainak gyöngülésében jelentkezik. Minthogy a tapasztalat szerint ez a káros hatás csak ugyanannál az állatnál mutatkozik, amelynek friss ürülékét használták trágyázó anyagul, ennek az élettani