Vízügyi Közlemények, 1942 (24. évfolyam)
1-2. szám - XII. Maucha Rezső dr.: A szennyvíz és a vízfolyások
126 DR. MAXJCHA REZSŐ A biokémiai oxigénigény értékének meghatározása tehát módot ad arra, hogy kiszámíthassuk belőle a törpeplankton-algák oxigéntermelését, mert ez 21 fok alatt és optimális fényintenzitásnál középértékben 5'24-szerese amannak. Minthogy a nappali órákban a fényoptimum alacsony értéke folytán a befogadók vizében közelítőlegesen optimális fényintenzitás uralkodik, azok hőmérséklete pedig a 21 fokot még nyáron sem lépi túl, az egységnyi térfogatú vízben élő producensek oxigéntermelését megkapjuk, ha a víz átlagos biokémiai oxigénigényét, vagyis az egységnyi térfogatú víz oxigénemésztését 5'24-el megszorozzuk. Ezek után most már rátérhetünk az elmondottak gyakorlati alkalmazására. Gyakorlati szempontból igen nagy jelentősége volna ugyanis, ha előre ki tudnók számítani, hogy valamely befogadóba mekkora szennyvízmennyiség vezethető a nélkül, hogy a befogadóban az anaerob rothadás, vagyis a súlyos szennyezés tünetei fellépjenek. Ez a feladat tulajdonképen nem egyéb, mint a befogadó szennyvízzel való megterhelhetőségének elméleti úton történő előzetes megállapítása, vagy másképen fejezve ki magunkat, a befogadó öntisztító erejének a szennyvíztisztítás céljaira való tervszerű kihasználása. Erre nézve az első kísérleteket az amerikaiak tették az Ohio és Illinois folyón végzett, már említett nagyszabású vizsgálataik alkalmával. Tulajdonképen e vizsgálatok eredményeire alapította Mahr (9) is okoskodásait, midőn a folyóvizek megterhelhetőségére vonatkozó közismert egyenletét levezette. Mahr az amerikai vizsgálatok eredményei alapján abból indult ki, hogy valamely szennyvízzel közepesen megterhelt folyóban a szennyvíz szerves anyagainak elbontásához szükséges időtartam két részre bontható éspedig egy rövidebb szakaszra, amelyben a befogadó vizének oldott oxigéntartalma csökken és egy második hosszabb időtartamra, amely alatt az oldott oxigéntartalom egészen a telítettségig ismét növekszik. Az a pont, amelynél a víz oldott oxigéntartalma a legkisebb értéket éri el, a két szakasz határa és ezt kritikus pontnak nevezi. Az Illinois folyóban ez első szakasz időtartama 2 — 3 nap és a vizsgálatok azt mutatták, hogy e szakasz folyamán a szennyvízzel elegy edett befogadó víz egész biokémiai oxigénigényének felét fedezi az oxigénfelvétel, ami Mahr szerint is részben a légkörből, részben pedig a vízben élő producensek oxigéntermeléséből származik. Mahr ezek után a befogadók olyan mérvű megterhelését tartja megengedhetőnek, hogy a víz oldott oxigéntartalma a kritikus pontnál se fogyjon el egészen, sőt literenként legalább 3 — 4 mg maradjon, hogy a halak megtudjanak élni. Ezek szerint az oxigénfelvételnek a kritikus pontig a biokémiai oxigénigény felével kell egyenlőnek lennie. Ha Q a befogadó másodpercenkinti vízhozama, q a szennyvíz másodperceként! mennyisége, mindkettő köbméterekben kifejezve, S a szennyvíz 5 napi biokémiai oxigénigénye grammokban köbméterenként, a a befogadó vizének egynapi oxigénfelvétele grammokban a víztükör egy négyzetméterére vonatkoztatva, és t a befogadó átlagos mélysége méterekben, akkor Mahr szerint helyes megterhelés esetén a következő egyenletnek kell fennállania: mert ebben az esetbe az oxigénfelvétel éppen fele a biokémiai oxigénigénynek. 1l 2qS ugyanis a másodpercenként lebocsátott szennyvíz biokémiai oxigénigényének
