Vízügyi Közlemények, 1941 (23. évfolyam)

1-2. szám - VI. Pichler János: A társulatok és az árvíz

66 PICHLER JÁNOS A magyar ármentesítés és belvízszabályozás szervezete hatalmas méretekben épült ki, azonban biztosítani kell az idei árvíz tapasztalatainak megfelelő továbbfejlesztését. Lehetőséget kell teremteni arra, hogy az ármentesítő és belvízszabályozó társulatok a műszaki haladás vívmányait (szivattyútelepek korszerűsítése, gyorsan szállítható szivattyúk beszerzése, repülőmegfigyelések, légi felvételek stb.) a szükség felmerülése esetén azonnal szolgálatukba állíthassák. Ehhez pénzügyi és szervezési megalapozottság szükséges. Pénzügyi szempontból nyilvánvaló azonban, hogy a termőterületeknek a vízáradásoktól való megvédése nemcsak az egyes földbirtokosnak, hanem a nemzet egyetemének gazdasági, közegészségügyi, népesedési és honvédelmi érdeke. A föld tulajdonosa az árvízvédelemmel kapcsolatban csak olyan költségeket viselhet, amelyeknek összege arányban van a föld hozamával. A rendkívüli viszonyok folytán előálló vízkároktól való mentesítés féltétlenül a nemzet egyetemének érdeke és kötelessége. Éppen ezért halaszthatatlanul szükséges, hogy ezeknek a nagyobb terheknek a viselésében az országos érdekeltség, az állam, résztvegyen és az eddiginél nagyobb arányú támogatásban részesítse a vízitársulatokat. Ugyancsak fontos, hogy az általános terhek viselésébe a társulatokon kívüli azon területek érdekeltjeit is bekapcsoljuk, akiknek a területéről lefolyó vizeket eddig a már megalakult ármentesítő társulatok kellett, hogy elvezessék. Ugyancsak fontos, hogy a védőművek létesítésének költségébe a földterület tulajdonosain kívül megfelelő mértékben bevonjuk a védett területen lévő és haszonszerzésre alakult építmények, különösen ipartelepek tulajdonosait. Orvosolni kell a társulatoknak azt a sérelmét, amelynek jóvátételét a Tisza-Dunavölgyi Társulat központi bizottsága több mint másfél évtizede szorgalmazza a m. kir. kormánynál, hogy t. i. a társulatok a befektetéseik után az 1881 : XLII. t.-c. szerint járó adóvisszatérítést ne papírkoronaértékben, hanem pengő értékben kapják. Ez az összeg 1926-tól 1940-ig 60 millió pengő és természetesen nagy hiányt jelent a. társulatoknál. Ugy vélem, hogy az 1881 : XLII. t.-c.-ben biztosított adóvisszatérítéssel az akkori törvényhozók a társulatok fejlesztésének pénzügyi megalapozását kívánták szolgálni. A pénzügyi kormány álláspontja az, hogy a társulatok csökkenő értékű koronával fizették a befektetések kölcsönét vissza. Akár békebeli koronával, akár a háború utáni koronával fizették vissza a társulatok az államnak, bankoknak, vagy más hitelezőknek befektetési költségeiket, a befektetés megtörtént és az ármentesített területek az államnak adófizető és nemzetgazdasági értékei lettek. Az árvédekezés alatt számos társulat árvédelmi alapja teljesen kimerült. Már ekkor szükségessé vált az azonnali támogatás, ami jelenleg csak rendkívüli intézkedést és hosszabb időt igénylő állami segéllyel történhetik és így az árvédelem azonnali sikeres folytatása az elintézésig akadályba ütközik. További nehézséget okoz az, hogy a társulatok a felhasznált árvédelmi alap pótlását csak kivetéseikből fedezhetik, ami néhány évi időt vesz igénybe. Mi történik akkor, ha a következő évben ugyancsak nagyobb árvédekezésre kerül sor? Szükséges volna tehát egy országos árvédelmi tartalékalap létesítése, amelyből a kormányzat a társulati árvédelmi tartalékalapok részére a szükség pillanatában azonnali segélyt, vagy kölcsönt folyósít. Ez a tartalékalap annak a vízszabályozási alapnak lehetne része, amelyet a jövő vízügyi munkák biztosítására többen javasoltak.