Vízügyi Közlemények, 1940 (22. évfolyam)

1. szám - VI. Tóth Magdolna: A Balatonvidék fejlődése

120 TÓTH MAGDOLNA homokkő határán, az alsó triás-korú werfeni rétegekből fakadnak. Ezek közül a balatonfüredi és csopaki szénsavas források a legbővebbek, amelyek mint látni fogjuk, már az ókorban jelentős településeket hoztak létre. Másik tájhegység a zala—somogyi dombvidék, amely nyugaton és délen veszi körül a tavat. Ez a vidék a pliocénkori sivatagos idő előtt egyetlen összefüggő fennsík volt. A pannóniai rétegek itt nem voltak olyan lazák, mint a Kis-Alföldön, hanem egyes rétegekben kemény homokkővé tapadtak össze, valószínűleg az Alpok felől lefutó meszes, kemény vizek hatására. Ezen a felszínen feltűnően szabályos, észak-déli irányú párhuzamos völgyek keletkeztek. Lóczy Lajos szerint ezeknek kialakulását illetően szerkezeti okokra kell következtetni. Kialakulásuk röviden így foglalható össze : kaliforniai típusú földrengés következtében a pannóniai rétegekben repedések támadtak, amelyeknek mentén a sivatagi szél hatalmas szélbarázdákat fújt ki. A szélbarázdák közt maradék gerincek nyúlnak végig, amelyeket az ázsiai hasonló jelenségek után jardangoknak nevezünk. A somogyi szélbarázdák és jardangok hegyesszögű háromszög alatt érik el a Balaton déli partját és adják meg annak morfológiai arculatát. A szélbarázdákban hajdan széles öblökben terült el a Balaton, ezek közül a Nagy-Berek a legszélesebb. A jardangok agyagból, homokkőből vannak felépítve és vastagon fedi őket a lösz. A Balaton keleti felét a Mezőföld magasan kiugró partja szegélyezi. Kenesénél, Akarattyánál és Aligánál függőlegesen emelkednek fel a falak, amelyekben a pannóniai rétegek zavartalan települését figyelhetjük meg. A partokon feljutva a Mezőföld síkjára érkezünk, amelyet már nem fed mindenütt a lösz. A Mezőföld ma is lepusztuló felszín, tehát nem számíthatjuk az Alföldhöz. Az a beszakadás, amely tulajdonképen a tó teknőjét a Balatonfelvidék régi alaphegységének tövében kialakította, Lóczy szerint a bazaltvulkánossággal egyidejűleg ment végbe, mint ahogy 1876-ban már Judd W. J. a Geological Magazineben megírta. A tó beszakadása valószínűleg nem egyszerre történt. Tihany és Szántód között a bazalttufa- és gejzir-eruptivumoktól védett harmadkori hátság elválasztotta a keleti medencét a nyugatitól. Lóczy szerint a tó négy kisebb medencéből állott, míg az összegyűlő víz terjedése és hullámmarása át nem rágta magát az elválasztó részeken. A hideg jégkorszakban a tó vízállása a mainál körülbelül hét-nyolc méterrel magasabb volt és elöntve tartotta a tapolcai medencét, a Nagyberket és a többi berket is. A magasan álló víz alámosta a déli parton emelkedő jardangok északi végét ; ma magas, szakadékos fallal esnek le a tóra. Ilyenek vannak Földvárnál, Szemesnél, Boglárnál, Fonyódnál és Balatonberénynél. Később a víz színe lejjebb szállott és a víz a déli öblök elé túrzásokat épített. A túrzások hosszú, keskeny homok- vagy kavics-sáncok, az olaszok lidónak, a németek Nehrungnak, az elrekesztett öblöt pedig lagunának, illetve Haffnak nevezik ; magyarul : kösköny, illetve berek. A jardangok északi végének alámosása és az öblök elzárása teljesen kiegyenlítették a déli partot. Időszámításunk kezdetén a túrzások még nem voltak olyan jól kifejlődve, mint ma. A somogyi Nagyberek, a boglári, lellei, őszödi, földvári, tóközi és a siófoki öböl még sokkal jobban egybe volt forrva a Balatonnal és a mai partszegélyen valószínűleg nehéz volt a közlekedés. Az északi parton, Balatonederics és Badacsony