Vízügyi Közlemények, 1939 (21. évfolyam)
3-4. szám - II. Trummer Árpád: A kultúrmérnöki szolgálat és az ivóvízellátás
3(872 TR ÜMMER ÁRPÁD azt, hogy az ország 6-57.000 kútjának körülbelül a fele nem ad közegészségügyi szempontból kifogástalan ivóvizet. Ezek az adatok mutatják, hogy az ország ivóvízellátása — legalább is ami a jó, egészséges ivóvizet illeti — az utóbbi félszázad kétségtelen haladása ellenére is eléggé hátrányos helyzetben van. Budapesten és néhány thj. városon kívül a lakosság legnagyobb részben — a községekben csaknem teljesen — nélkülözi a vízvezeték kényelmét és előnyét. Ezt az alföldi vízhiány nagyrészben megmagyarázza ugyan, de ez nem zárja ki azt, hogy az ország — elsősorban a községek — vízellátásának megjavítására törekedjünk. Ahol nem lehet egész városokra, vagy községekre kiterjedő vízművet építeni, ott legalább arra kell igyekeznünk, hogy az artézi kutak révén lehetséges körzeti vízvezetékek létesüljenek. Az ivóvízellátás megjavításának, sajnos, közigazgatási nehézségei is vannak. A vízellátás ügye ma három minisztériumba van szétosztva s törekvéseik nem mindig párhuzamosak és nem is lehetnek egységesek. A belügyminisztérium a M. Kir. Országos Közegészségügyi Intézet útján az utóbbi évtizedben dicséretes és sikeres munkát végez a kutakból történő ivóvízellátás megjavítása terén, a városok és községek vízművei tekintetében azonban nem fejthet ki nagyobb tevékenységet, mert ezeket az iparügyi minisztériumban működő közegészségügyi mérnöki szolgálat irányítja. Ide tartoznak még az artézi kutak fúrási és műszaki ügyei. Végül a földmívelésügyi minisztérium fenhatósága alá tartozó kultúrmérnöki hivatalok végzik a vízjogi törvény 14. és 25. szakaszai alá nem tartozó összes ivóvízellátások, továbbá az összes artézi kutak engedélyezésének hatósági szakértői teendőit, ezenkívül terveznek és építenek közhasználatra szolgáló kisebb községi vízvezetékeket. Ha azonban ez utóbbiak állami támogatással épülnek, a tervet műszaki szempontból az iparügyi minisztérium közegészségügyi mérnöki szolgálata is felülvizsgálja. Ebben az értelemben ide tartoznak azok az artézi kutak is, amelyeket közületek (városok, községek) létesítenek. Ha az artézi kúttal kapcsolatban vízvezeték is létesül, magánosok esetében egyedül a kultúrmérnöki hivatal intézkedik, míg ha ugyanezt valamely város vagy község építi, az ügy — eltekintve a hatósági engedélyezéstől — ismét az iparügyi minisztérium hatáskörébe tartozik. Azt hiszem, az eddigiekből is megítélhető, hogy az ivóvízellátás közigazgatási része mennyire bonyolult s ennek következtében mennyire nehézkes. Hogy az ivóvízellátás közegészségügyi részének a belügyminisztérium a főhatósága, az még megérthető, mert az ezzel kapcsolatos intézkedéseket a mai rendszerben az alája tartozó közigazgatási szervek hajtják végre. Azt azonban, hogy az ivóvízellátás műszaki része miért tartozik két főhatóság alá, már nehéz megindokolni. Annak idején, a közegészségügyi mérnöki szolgálat születésénél az illetékesek jó gyakorlati érzékkel ítélték meg a helyzetet, mikor ezt a szolgálatot a kultúrmérnökséggel hozták kapcsolatba, mert az utóbbi látja el a hatósági engedélyezés műszaki részét. Egyúttal azonban, mérnöki hivatalokról lévén szó, természetes megoldásként mutatkozott, hogy az ivóvízellátás tervezését és építését is ezek a hivatalok lássák el. Nem változtat e felfogás helyességén az a körülmény, hogy a különleges mérnöki szakismereteket kívánó nagyobb vízvezetékek tervezésével és az ilyen építkezések irányításával egy központi szervet bíztak meg, amely később a földmívelésügyi minisztérium egyik ügyosztályaként működött.
