Vízügyi Közlemények, 1939 (21. évfolyam)

3-4. szám - II. Trummer Árpád: A kultúrmérnöki szolgálat és az ivóvízellátás

3(368 TRÜMMER ÁRPÁD A vízvezetékek ügyének fejlődése azonban nem sokat javított az Alföld ivóvízellátásán. Itt ugyanis hiányoznak az olyan források vagy vízfolyások, amelyekből a városok, vagy községek ivóvízszükséglete fedezhető volna. Ezenkívül a szétszórt tanyavilág is nagyon megnehezíti a rendszeres vízellátást. Az Alföldön csaknem kizárólagosan a felső talaj vízrétegből táplálkozó ásott kutakra voltak reászorulva, viszont ezek nagyobb vízvezetékek táplálására nem alkalmasak. Ezért az Alj öld népének egészséges ivóvízzel való ellátása a mult században sok tekintetben megoldhatatlan jeladatnak látszott. Szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy Zsigmondy Vilmos 1866-ban Harsányban elkészítette az első artézi kutat s ezzel az alföldi ivóvízellátás megoldására nagyszerű lehetőséget nyitott meg. A mult század nyolcvanas éveiben már több kútfúró vállalkozó foglalkozott mélyfúrással és az aránylag kis mélységben elérhető artézi vizet számos helyen hozták a felszínre. Az országban 1890-ig összesen mintegy 350 mélyfúrás létesült. Ez a szám a mult század végéig mintegy 2400-ra emelkedett és az artézi kutak ezidőben mintegy négymillió lakost láttak el egészséges ivóvízzel. Az artézi kutak segélyével létesíthető különálló vízellátás megfelelt az Alföld tanyarendszerének és amellett egyes vidékeken az artézi kutak vízhozama olyan bő, hogy néhány kút elegendő egy-egy község ivóvízellátására. Az artézi kutakból történő vízellátást a közegészségügyi mérnöki szolgálat is erősen támogatta. A földmívelésügyi miniszter három fúrókészletet szerzett be és hat állami fúrómestert alkalmazott. Olyan községek részére, amelyeknek rossz volt a vízellátása, az ivóvízellátás céljára készülő mélyfúrásokhoz az állam díjtalanul adta a fúróberendezést és a fúrómestert. Az 58.943/1892. sz. F. M. rendelet a községeknek egészséges ivóvízzel való ellátását mind közegészségügyi, mind közgazdasági szempontból fontosnak ítélte s a cél elérésére az artézi kutak létesítését ajánlotta. A vízjogi törvény azonban az artézi kutakra nézve nem intézkedett különlegesen. Ezért ezen a tár3n olyan rendszertelenség keletkezett, hogy később az artézi kutak ügyét a törvényhozás útján kellett rendezni. Az ivóvízellátás fejlődése következtében a közegészségügyi mérnöki szolgálat 1894-ben elvált a kultúrmérnökségtől. Önálló hivatallá lett, majd 1900-tól kezdve az Országos Vízépítési Igazgatóság ötödik ügyosztályaként működött. Ezáltal a hivatal miniszteriális szerv lett s a vízvezetékek és csatornázások ügyét, mint az ország legfőbb műszaki hivatala irányította. A közegészségügyi szolgálatnak a kultúrmérnökségtől történt különválása az ivóvízellátás ügyét is kétfelé osztotta. A nagyobb városok — és egyes különleges esetekben kisebb helyek — vízellátásának műszaki irányítását a közegészségügyi mérnöki osztály intézte, a kultúrmérnöki hivatalok tevékenysége pedig csaknem kizárólagosan a községek ivóvízellátására szorítkozott. A kultúrmérnöki hivatalok ezirányú munkássága az Alföldnek már említett különleges helyzete miatt elsősorban az ország Felvidékére és Erdélyre terjedt ki. A hivatalok számos községi vízvezetéket terveztek és építettek. A Felvidéken Zboró, Ránkfüred, Szepesszentpál, Regeteruszka, Felsőszépfalva, Vilmány és Györké községeket említjük, míg Erdélyben a Mezőségben terveztek és építettek több vízvezetéket (Torockószentgyörgy, Mezőkengyel, Nagysink, Garat, Rozsonda, Muszna stb.), azonkívül a Székelyföldön, ahol a székelyföldi m. kir. kirendeltség az ivóvízellátás megjavításával is foglalkozott.