Vízügyi Közlemények, 1939 (21. évfolyam)

1. szám - III. Babos Zoltán-Mayer László: Az ármentesítések, belvízrendezések és lecsapolások fejlődése Magyarországon. (Első rész)

ÁRMENTESÍTÉSEINK FEJLŐDÉSE 35 déli peremén pedig a Titeli fennsík lösz tábladombja emelkedett ki. Nyugaton a kisalföldi medence erősen hasonlított az Alföldhöz. Mély teknőjét, amibe egykor kétoldalról ömlöttek a vizek, a sok ágra szakadt Duna hordaléka töltötte fel, de egyenlőtlenül, s így folyását, mellékfolyóinak torkolati környezetét a lefolyástalan mocsarak és lápok egész sorozata vette körül. A mélyföldek szélén, a hegységek szomszédságában található mélyebb területek a rajtuk átfolyó vízfolyásoktól táplálva elmocsarasodtak, vagy átalakultak tavakká. A mélyföldétől elütő jellegű Dunántúlon, főleg Somogyban, az uralkodó északi szél által kivájt völgyek voltak erősen vizenyősek ; hasonló a helyzet a Nyírségen is, míg a Duna—Tisza közén az északnyugati szél teremtett a vízfolyások és mocsarak serege számára természetes völgyeleteket. Az Alföld, a Kis-Alföld, a Nyirség fölötti síkság és a Száva alsó szakasza menti mélyföld, melyek mind ősi folyók óriási kiterjedésű hordalékmezőinek tekinthetők, már természetüknél fogva szinte arra voltak teremtve, hogy idővel nagykiterjedésű mocsarak és lápok birodalmává váljanak. A hegyek közül kilépő folyók a hirtelen eséscsökkenés következtében lerakták hordalékukat és e laza feltöltésen szerteágazó, kóválygó mederben folytatták útjukat. Minden újabb árvíz változtatott a megelőző állapoton. Ugyanilyen sorsnak voltak alávetve mocsaraink és lápjaink is, amelyek kiterjedése éppen csekély mélységük és a lapos térszint miatt állandóan az idő- és vízjárástól függött. Különösen a dunántúli vidék képéhez tartoztak hozzá az ilyen kis mélységű, az ősi időkből származó lesüllyedt medencék. És mégis ez a mocsárvilág nem hatott visszariasztóan. A hegység alján, a lápok között kincsekben gazdag föld húzódott a messzeségbe, melyet buja növényzet és erdőrengeteg borított. A színpompás ősvadon már csak az embert várta. II. Л hazai vízimunkálatok első emlékei. Hosszú évezredek tűntek tova, míg hazánk területét benépesítette az ember. Valószínűnek látszik, hogy a mélyföldre lehúzódó őslakó szívesen kereste fel a mocsarak rengetegében megbújó szigeteket, amelyek legjobban oltalmazhatták minden rajtaütés és külső támadás ellen. Emellett itt talált legkönnyebb megélhetésre, hiszen a halászat a legkevesebb munkával juttatta a mindennapi betevő falathoz. A dús legelőkön kezdetleges állattenyésztésre is kínálkozott alkalom, a mocsári erdőségek pedig bőséges vadászzsákmányt biztosítottak. Nem járhatunk messze a valóságtól, ha azt tételezzük fel, hogy a vizek pusztítása elleni védekezés egyidejű az első, földünkön kultúrát teremtő néppel. Nem is kell túlnagy képzelőtehetség ahhoz, hogy a népünk meséiben sokszor szereplő sáncokból és árkokból a régmúltban itt élt népeknek a vízáradások elleni küzdelmére következtessünk. A történelmi kutatás eredményei arra mutatnak, hogy a hazánk földjén megindult művelődésre hírhedt, mocsárvilágunk már igen korán rányomta sajátos bélyegét. Míg a Dunától keletre elterülő Alföld lakatlan mocsári erdőkkel tarkított láprengeteg volt, melyen csak vándorló pásztorok ütöttek időnként tanyát és talán csak a nagyobb folyók partjain húzódott meg egy-két halász család, addig a jóval 3*