Vízügyi Közlemények, 1939 (21. évfolyam)

2. szám - III. Babos Zoltán-Mayer László: Az ármentesítések, belvízrendezések és lecsapolások fejlődése Magyarországon (Második rész)

ÁBJVIENTESÍTÉSEINK FEJLŐDÉSE 277 XVIII. Befejezés. A mult század nagy vízügyi munkaterve, gróf Széchenyi Istvánnak és munkatársának, Vásárhelyi Pálnak álma, a virágzó, ringó búzamezőket hordó magyar Alföld, valósággá vált. Hazánk középső részének és a Dunántúl egyes vidékeinek képe az elmúlt 100 év alatt gyökeresen megváltozott. Sok ezer magyar munkás verejtéke nyomán fakadt az új élet, sok százezer magyar áldotta a teremtő kezeket. Hivatott és avatatlan bírálók számtalanszor foglalkoztak a legnagyobb magyar alkotások egyikével, amely felett pártatlan ítéletét az örök fejlődés, az élet hozta meg. Tagadhatatlan, hogy a nagy változás sokaknak elevenébe vágott és egyeseket talán megfosztott addigi jövedelmük egyrészétől, néha kenyerüktől is. Halászok áhítozták vissza a bőséges zsákmányt nyújtó csendes vizeket. Szenvedélyes vadászok sóhajtoztak a vízimadarak tízezreit tápláló mocsarak, a vissza nem térő eszményi vadászterületek után. Jövedelmező nádrengetegek tűntek el és vízimolnárok százai siratták évszázadokon át biztosított őrlőhelyeiket. De mi volt ez az áldozat a nagy nemzeti érdekhez képest. Most, hogy a hatalmas munka készen áll és letörölte a térképről a sok évszázados mocsárvilágot, vázolhatjuk a páratlanul álló vízimunkálat mérlegét. Történeti összefoglalásunk első fejezeteiben megemlékeztünk már arról, hogy milyen volt hazánk képe abban az időben, amikor Magyarország területeinek jelentős része még a vizek birodalmához tartozott. Az óriási kiterjedésű ártereken szabadon kóboroltak a szabályozatlan folyók és nagytömegű hordalékukat szeszélyesen rakták le. A folyók síkvidéki szakaszainak széles völgyét mocsarak hosszú sorozata kísérte, távolabb pedig a lefolyástalan medencékben megrekedt vizek alkottak óriási, járhatatlan ingoványokat, lápokat. Az ország közepén terpeszkedő mocsárvilág kiterjedése az aránylag csekély mélység miatt az időjárástól függött. A tavasz és ősz hullámzó tengerekké változtatta, a nyár melege valóságos ezer tó országává tette az Alföldet. Voltak évek, amikor még a nagyobb medencék is csaknem teljesen kiszáradtak, így a Velencei-tó 1866-ban, vagy a Fertő-tó 1868-ban. Míg az Alföldre a messzeségbe vesző árterek voltak jellemzők, addig a Dunántúl a kismélységű medencék hazája volt, telehintve szélesebb völgyű kisesésű vízfolyásokkal. Hasonló medence jelleget mutat helyenként a horvátországi Turupolje, vagy a Száva melletti Posavina is. Itt az egydcori mocsári erdőségek és terjedelmes legelők nyomai még ma is fellelhetők. A vidék képe vigasztalan volt a Felső-Tiszától a Száváig ; mindenütt víz és sártenger. Némi képet alkothat magának a múltról az, aki egy nagyobb tiszai árvíz után a tokaji Kopaszhegy csúcsáról lenéz az Alföld szívébe. Tiszta időben a napfényben csillogó közel s távoli sok száz kiöntés feledhetetlen képpel gazdagítja a szemlélőt. A nagyobb folyók nagykiterjedésű árterein a természet zabolátlan pusztító erői uralkodtak és a letelepedésre alkalmatlanná tették őket. A kisebb vízfolyások völgyében az emberi nemtörődömség nyomán vált a vidék lakhatatlanná. A senki által nem gondozott, teljesen elhanyagolt, feliszapolódott és benőtt medrek egész völgyeket változtattak át járhatatlan mocsarakká, lápokká. Ez főleg a Dunántúlon volt így. A hosszú, keskeny, nagyrészt tőzeges altalajú völgyeket vízmosások kör-