Vízügyi Közlemények, 1938 (20. évfolyam)

3. szám - Taxner Béla: A Dunavölgy pestvármegyei részének vízrendezése

307 Kunszentmiklós község határában az 1881. évi legelső részletes kataszteri felvétel szerint a szántóföld az egész határnak csak 28 %-a, a nádas 4%, a földadó alá nem sorozott terméketlen terület pedig 23%. A két utóbbi talajféleség vagyis az a terület, amely talajátalakításra, telkesítésre szorul összesen 27 % volt. Ez az átlag — amely a kész szántóföld és a telkesítendő, egyelőre hasznot alig hajtó területek között fennáll — az egész községre van kiszámítva. Hogyha ezt az arányt nem az egész község határára, hanem csak a társulat árterére számítanánk át, amelybe szántó alig jutott be, úgy az lényegesen megromlanék. így aztán nem csodálkozhatunk azon, ha halljuk, hogy vannak birtokosok, akiknél a nem jövedelmező árterület kiterjedése háromszor, sőt hatszor akkora, mint a jövedelmet adó szántóföldjüké. Természetes, hogy azoknál, akiknél ilyen rossz az arány, a gazdasági egyensúlynak meg kellett billennie, mert a megmaradt szántóföldek jövedelme a lecsapolás befejeztével nem szaporodott, de megváltozott és lényegesen megszaporodott az összteher, mert most már a rossz területek után is kell társulati járulékot fizetniök. Hogy ez a feltevés igen valószínű, azt az 1930 után rohamosan emelkedő adóhátralékok is igazolni látszanak. Bár kétségtelen, hogy nem vehetünk minden adóhátralékot ebből a szempontból figyelembe, mert azok keletkezésének oka igen sokféle. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a múltban a vidék gazdái általában pontosan fizették adójukat és inkább igényeiket szállították le, hogysem kitegyék magukat annak a „szégyennek", hogy ajtójukon a végrehajtó kopogjon be. Ez az általános felfogás egyeseket állitólag arra vitt, hogy amikor a törlesztések ideje megkezdődött, inkább bankkölcsönt vettek fel, sem, hogy végrehajtásnak tegyék ki magukat. Mások abban a reményben, hogy a lecsapolás befejezése után árterületeik azonnal mívelhetőkké lesznek, eladták állataikat, traktort vásároltak és a lecsapolt nyers területeket mívelni kezdték. Tették pedig ezt azért, mert meg voltak arról győződve, hogy ,,ezek a szűz földek bőségesen fogják majd ontani a termést, úgy, hogy állatállományukat 1—2 év alatt könnyen visszavásárolhatják majd". Az előadottak után el kell fogadnunk azt a megállapítást, hogy a Társulat számára az államkölcsönt biztosító törvény, amely a mi vízjogi törvényünk elvi álláspontja szerint van megalkotva, azáltal, hogy az érdekelt birtokost kötelezi a lecsapolási munkált viselésére és nem ad hosszabb kíméleti időt, hogy a birtokosok a lecsapolást követő telkesítő munkákat elvégezhessék, a területeket jövedelmezővé tegyék, de előírja a kölcsön kamatainak és a törlesztésének azonnali megkezdését, a társulati tagokra a többi ismertetett okkal együtt olyan terheket ró, ami bizony nem egy esetben igen nagy feladat elé állította a lecsapolt terület birtokosságát. Összegezzük most mégegyszer röviden ennek a fejezetnek megállapításait. Tényleg igaz az, hogy nedves években a csatornarendszer és ezzel a vízlevezetés elégtelen, viszont aszályos nyarakon nincs öntözővíz. De tény az is, hogy csak egy része van elvégezve annak az eredeti elgondolásnak, amelyik a Társulat területének vízgazdálkodását célszerűen valósítaná meg. Hiányzik az árapasztó csatorna, amely a lecsapolt területet a rendkívüli árvizektől mentesítené. Hiányzanak a másodés harmadrendű kisméretű lecsapolóárkok, amelyek a sík, nagyon csekély esésben fekvő területek káros vizeit gyorsabban tudnák levezetni a főcsatornák medrébe. Ugyanakkor hiányzik a csapadékvíz megőrzésének egyszerű módja, ami történhetik tárolással, vagy megfelelő művelési móddal, de semmiesetre sem oly módon, ahogy 20*