Vízügyi Közlemények, 1937 (19. évfolyam)

1. szám - dr. Kozmann László: Az Egyiptomi öntözések talajtani vonatkozásai

39 Eme jelenségeknek ismerete tehát különösen értékes ott, ahol új öntözőberendezések létesítéséről van szó, mert felhívja a figyelmet oly szempontokra, melyeknek előzetes ismerete és gondos mérlegelése révén sok, későbbi csalódástól és többletkiadástól megóvhatjuk magunkat. Jelen tanulmány célja az egyiptomi öntözések eme talajtani vonatkozásait ismertetni s egyben rámutatni azokra a hasonlatosságokra, amik az otthoni és egyiptomi talajviszonyok között az egyébként eltérő más körülmények ellenére is kimutathatók. Az egyiptomi talajok általános jellemzése. Az egyiptomi talajviszonyok tárgyalásánál és az öntözések talajtani vonatkozásainak ismertetésénél természetesen ismernünk kell a Nílus víztani viszonyait annál is inkább, mert mint említettük, az egyiptomi talajok keletkezése is szoros összefüggésben áll ezzel. Habár a folyó vízrajzi viszonyai — legalább is főbb vonásaiban — általánosan ismertek, mégis úgy véljük, nem lesz érdektelen néhány fontosabb részletre a figyelmet újból felhívni. A Nílusnak Karthumnál egyesülő két főága közül a FehérNílus a hosszabb. Eredetét a Viktória-tavat tápláló Kagara forrásától számítva 3615 km útat tesz meg Karthumig s útközben több mellékfolyó vizét veszi föl. A másik főág a Kék-Nílus, az abessziniai Tsana-tóból veszi eredetét s Karthumig 1623 km hosszú. A két folyó egyesülése után a Nílus még 3042 km útat tesz meg a tengerig s a szintén abessziniai eredetű Atbara-folyó felvétele után 2700 km-es szakaszon csapadék nélküli területen halad keresztül s a továbbiakban egyetlen mellékfolyó sem táplálja vizét. Kairótól 22 km-rel északra kezdődik a szorosabb értelemben vett delta. Régen, még a történelmi időkben is, a Nílusnak a deltában több ága volt, mint ma. A régi írók hét ágról tesznek névszerint említést s ezeknek nyomát a deltáben