Vízügyi Közlemények, 1936 (18. évfolyam)

4. szám - I. Fáy Andor: A magyar szikesek növényzete

453 alkotják. Ilyenkor sokszoros a kár, ha az ,,ördögszekér" nevű vagy egyéb tövises növény irtásának elmulasztása miatt az értékes, de szúrós szénából sok izéket hagy az állat. Elszaporításuk úgy történhetne, ha ily években a ,,bodorkák"-bóljúniusi kaszálással magot gyüjtenének és ezt kora tavasszal szórnák felül és fogasolnák be a „veresnadrág" közé. így megmentenék a kifagyástól. A homokos szódás sziken a bodorkákat nem találjuk ; itt csak az eperhere, a keskenylevelű és egyvirágú kerep (bársonyvirág) képviselik a jobb „pillangósokat". Tisztán vetni a szögletes sziki herét, apróvirágú herét és sudarherét (vagy ezek keverékét) érdemes angol perjével (kat. holdanként 30 kg angol perje szeptember elején, Г5 kg sziki here rája március elején). A szögletes sziki here (III. 51. kép) piroslóvirágú, körülbelül egy centiméter szélesfejecskéjű, 10—50 centiméter magas, bokros, gyakran heverő növény. A legelterjedtebb sziki here. Nedvesebb termőhelyet kíván. Fagyérzékeny. Apróvirágú here (III. 53. kép), 10—13 centiméter magas, fehérszirmú (virítás után vörösesbarna), gömbös fejecskéje rövidebb a murváskodó levélnél. Jellemző, hogy csészefogai később visszahajlók. Száraz termőhelyeken nő és a legnagyobb sótartalmat bírja, ezen apró herék között. Kevésbbé fagyérzékeny az előbbinél. A sudárlóhere (III. 50. kép) 10—13 centiméter magas. Rózsás, a csészénél kissé hosszabbszirmú hereféle. Csészefogak később szétállók. Ritkábban fordul elő. Fagy érzékeny. Fonalas vagy cérnalóhere (III. 47. kép) 5—20 centiméter magas, 2—5 sárgásfehér, 2—3 centiméter hosszú virágból álló fejecskékkel. Nyirkosabb, televényes helyeken nő. Fagyérzékeny. Karcolt vagy sávos lóhere (III. 46. kép). 10—60 centiméter magas, keményszárú, kevéslevelű, piroslószirmú, szőrösszárú és levelű faj, ezért kevésbbé értékes. Jellemzője, hogy a gyakran rövid hosszúkás fejecske alját egy-két gallérozó levél övezi. Fagyálló, nagyobb magvú. A horgonyos here (Makónál, III. 52. kép) és az egyvirágú madárlábhere (III. 48. kép, Hódmezővásárhelynél) ritka előfordulásúak. Az eperhere (III. 49. kép) az éréskor majdnem gömbösen, hártyásan felfújt, lágy szőrös, piszkos-fehér, többé-kevésbbé felállófogas csészéjéről ismerhető fel könnyen, az érett virágfejecske eperhez hasonló. Heverőszárú évelő. Nedvesebb, inkább lazább homokos és iszapostalajú, gyengén szikes talajon, gyakori és találták oly talajon is, melynek 20 cm mélyen 0'15% szódatartalma volt. A keskenylevelű kerep (III. 63. kép) és a karcsú vagy csinos kerep (III. 61. kép) inkább a kötöttebb szikes mezőkön fordul elő tömegesen. A Hortobágyon például az előbbitől valósággal sárgállik a forró nyáron a padkás legelő, olyankor, mikor a legtöbb más növény már kisült. A keskenylevelű kerep úgyszólván szikes sós talajt kívánó halofitának mondható, mert például Rapaics is 0'105—0-254% szódatartalmú talajon a sziki gerebcsin — sziki mézpázsit szövetkezetben — kifejezett halofitatársaságban találta. Az ily szikes mezők felülvetésére való szaporítása nagyon fontos feladata volna a magyar zöldmezőmozgalomnak. Húsz-ötven centiméter hosszú, heverő, felegyenesedő vagy felálló, kissé kékeszöld, belül üresszárú, a szarvaskerepnél keskenyebb levelű, kevesebb és kisebb (1—2) virágú, kopasz, kitűnő takarmánynövény. A keskenylevelű kerep évelő, a csinos kerep egyéves és ritkább előfordulású.