Vízügyi Közlemények, 1936 (18. évfolyam)

1. szám - IV. Rohringer Sándor: Talajvízszíntanulmányok a Duna-Tisza-közén

37 A csatornák kiásása és fenntartása is éppen a fedőréteg alatti talajvíz miatt volt nehéz, sőt néhol sziszifuszi munka, mert a nyomás alatt álló víz a feneket fellazította, a kotrásnál a fenék felemelkedett és az oldalak bedőltek. A talajvíz rétegvonalas térképéből a talajvíz vonulási irányára már az előzőkben vontunk le bizonyos következtetéseket, amelyek közül a legfontosabb az, hogy a Duna—Tisza-közén a vízválasztó domb vonulatról nagy esésben húzódik le a víz a Duna völgye felé, ahol a csekély esés folytán megtorpan, a talaj színe fölé emelkedhetik. A felszíni csapadékvizek emiatt nem szivároghatnak be a talajba és ezek a kedvezőtlen körülmények nagymértékben hozzájárultak a sík terület élszikesítéséhez. Újabban a soroksári Dunaágnak vízzel való megtöltése is kedvezőtlenül befolyásolja ezt a területet, amelyen a lecsapolás csak segíthetett, sőt a lecsapolásoknak éppen a talajvíz időnkénti túlmagas állása miatt még további kiegészítésére volna szüksége. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a területek öntözése, ami már a soroksári Dunaágból és részben a lecsapoló főcsatornából tervvbe is vétetett, meg ne valósíttassék, sőt ez nagymértékben hozzájárulna a szikes talaj további megjavításához, amennyiben elősegítené a sóknak kilúgozását, megszüntetné « talajvíznek stagnálását és azt élénkebb mozgásba hozná. A borsodi nyílt ártéren, tehát a Sajó torkolattól Tiszafüredig terjedő szakaszon és azon alul is Szolnokig a talajvíz egyenletesen esik a Tisza felé. Jellemző erre a területre, hogy ahol a talajvíz 3—4 méter mélységben van a talaj felszíne alatt, ott szikesedésnek semmi nyoma sincsen, a talajok nagyon jól művelhetők, nedvességtartalmuk a pestvármegyei területekkel szemben megfelelő. Ebből a szembeállításból határozottan megállapítható, hogy a talajvíz magas állása és a szik között szoros összefüggés van. A pangó nedvességben szenvedő területek, ahol a talajvíz az eséshiány miatt nem mozoghatott, elszikesedtek, amiből világosan következik, hogy a szikesedés megállításának elengedhetetlen féltétele a lecsapolás és azután következik a talaj fizikai, kémiai struktúrájának megváltoztatása megfelelő trágyázással és műveléssel. Nem áll az sem, hogy egymagában a talajvíz 3—4 méteres mélysége már aszályt jelentene valamely területre nézve. Az előbb felsorolt területeken a talajvíz a talaj szintje alatt 3 méternél nagyobb mélységben van, de a talaj nem lévén szikes, hanem morzsalékos — agyagos homok —, elegendő nedvességet képes raktározni a növényzet számára. A III. tábla térképe világosan mutatja, hogy mennyire nincs igazuk azoknak, akik afelett sopánkodnak, hogy a talajvizet, melynek magassága egyezett a talaj szintjével vagy még afölé is emelkedett, a pestvármegyei lecsapolások 1'5 méterrel leszállították s ezzel tönkretették a gazdasági művelést. A lecsapolás nagyon is szükséges volt, sőt még nem is elegendő. Nem a lecsapolásban van a baj, hanem abban, hogy a talaj szik, mert jó talajnál 1*5, sőt 2-0 méter leszállítás semmitse jelentett volna. Viszont egyszer a szikes talajnál is el kell kezdeni annak megjavítását, amihez első lépés a lecsapolás, mely a pangó talajvizet mozgásba hozza. A talajvíz, csapadék és párolgás összefüggésére képet ad a III. tábla jobb felső rajza, amelyen összefüggő vastag vonal tünteti fel a fülöpszállási Székek-pusztán lévő 13. számú megfigyelőkútban hat egymásután következő évben, havonként észlelt talajvízállást. Ez összefüggő vonalat ad, amelynek hullámhegyei a tavaszi