Vízügyi Közlemények, 1935 (17. évfolyam)

4. szám - IV. Vajda András: Oroszország vízépítési problémái

652 kúpok nagy lejtése következtében nem is kellett túlhosszú alagutakat vájni. Perzsa kútásók ,,kenken"-ek ássák ma is ezeket a 70—80 centiméter átmérőjű, vakondjáratokra emlékeztető vízvezetékeket , „kjegrizeket", a többnyire agyagrészecskékkel cementezett kavicsos talajba, függőleges kutak segítségével. A munka elég nehéz, de megérte a fáradtságot, mert a vizet föld alatt lehetett a falvakba, városokba, mecsetek udvarába vezetni s így útközben senkisem vághatta el, aminek nagy jelentősége volt. Mert ezek a termékeny mellékvölgyek voltak a legsűrűbben lakott területek és részben még ma is azok. A nagy, termékeny lapályon vagy a mocsarak és a malária tették lehetetlenné a letelepedést, vagy a háborúk. Ezeken a nehezen védhető nyilt síkságokon egy nép sem tudott a sok nomád harcos törzs támadásának ellenállni. A szamaniták és tatárok (Timur) uralma ezeken a vidékeken ugyan nem pusztulást, hanem ellenkezőleg, kultúrát jelentett, amiről Szamarkand mecsetjei és sok más emlék tanúskodik, de azután megint jöttek turkok, ozmánok és a Kaukázusban is tovább folyt a harc örmények és lezginek, tatárok, georgiaiak és perzsák között. így a földmívelő lakosság a könnyebben védhető mellékvölgyekbe szorult, melynek kijáratait bástyákkal, hosszú várfalakkal erősített meg. Itt létesülnek kertek és szántóföldek, míg a nagy síkságok parlagon maradnak. A mellékvölgyek öntözőrendszerei persze nehezen tarthatók jókarban. Kezdetleges gátak, meredek, gyakran csuszamlásra hajló lejtőkön épült csatornák, rosszul karban tartott elosztó zsilipek, — így fest a legtöbb régi öntözőrendszer. A primitív eszközök folytán minden csatornának túl nagy esése van, aminek következtében nagy területekre egyáltalán nem jut el a víz. A nagy folyók síkságainak betelepítése új problémákat vetett fel. Itt már nagy vízmennyiségekről van szó, melyekhez nagyméretű csatornák kellenek. És az öntözhető területek kihasználásához duzzasztógátakra van szükség, mint ahogy a Nílus, a nagy amerikai és indiai folyók vizét is csak nagy gátak és tárolómedencék segítségével tudták megfelelően kihasználni. Oroszország még nem rendelkezik ilyen nagyszabású öntözőrendszerekkel. Itt a legtöbb esetben megelégszenek azzal, hogy a folyam partján szárnytöltésekkel megerősített beeresztő zsilipen keresztül juttatják a vizet a főcsatornába, amely csak akkor kezdhet működni, amikor a folyómederben a vízállás oly magas, hogy a zsilipnél eléri a szükséges szintet. Minthogy az árvizek ezeknél a hegyi folyóknál többnyire májustól augusztus elejéig tartanak, biztosítják a vegetáció fejlődését. A folyók alsó szakaszán a partmenti 5—10-kilométeres sávot sok helyen mesterséges emeléssel, szivattyútelepek segítségével öntözik (Kura). Minthogy azonban a szovjet autarchikus gazdasági törekvései egyre több terület öntözését teszik szükségessé, az eddig öntözés alatt álló 3-5 millió hektáron felül az összes déli országrészeken megkezdődnek az előmunkálatok. A volgamenti síkság öntözéséről már beszéltem. Ez a rendszer a gabonaellátás biztosítását szolgálná. A gyapot- és rizstermelés fokozására nagy jelentősége van a középázsiai és kaukázusi öntözőterveknek. Ezek közül a Csu, a Murgáb és a Vaks rendszere állnak részben előkészítés alatt, részben már meg is kezdődtek az építési munkálatok. A Kaukázusban utóbbi időben a Kura mellett Karaszákálnál és a Jóra mellékfolyón az Eldár síkságon épültek ki 10—20,000 hektárnyi öntözőrendszerek, míg az Araxes balpartján az Araráttal szemközti fennsíkon és lejebb, a Kura-Araxes szögében (Gyaur árok) létesültek újabb gyapotültetvények ós öntözött búzaföldek. Épül azonkívül a Kura mellékfolyóján, a Terteren egy