Vízügyi Közlemények, 1935 (17. évfolyam)

3. szám - VII. Trummer Árpád: Vízgazdálkodás és zoldmezőgazdálkodás

514 ságban 1914-ben a terület 14%-a volt zöldmező, 1928-ban a permetező öntözés bevezetése után pedig 65%. A szántóföldek területe 86%-ról 35-re csökkent. Az állatállomány 35 darabról 96-ra, az egy tehénre eső évi fejési átlag pedig 2762 literről 4450 literre növekedett. Amíg 1914-ben csak 94 hold szántóföldre jutott trágya, 1928-ban már 158 hold szükségletét tudta a gazdaság ellátni. Mindezek révén a korábban veszteséggel járó külterjes gazdaság belterjessé és jövedelmezővé változott át. Kétségtelen, hogy öntözésnél a szemtermelést 20—25%-kal lehet apasztani s ehelyett lucernát és zöldségféléket termelni, amelyek jövedelmezősége kétségkívül jobb, mint a gabonaféléké, azonkívül az értékesítésük is könnyebb. Természetes, hogy a vízgazdálkodás bevezetése befektetéssel jár és a gazdának áldozatot kell hoznia a belterjes gazdálkodásért. Az áldozat nem hiábavaló, hiszen a befektetés idővel bőven visszatérül, de a tőkeszegény gazda hiába tudja ezt az aranyigazságot, ha nincs módjában a befektetéssel járó öntözéses gazdálkodást megkezdeni. Tőkehiányunk miatt egyelőre csak lépésenként és fokozatosan lehet megközelíteni a jövő kitűzött célját: a Nagy Magyar Alföld elmaradt külterjes és bizonytalan jövedelmezőségű mezőgazdaságának vízgazdálkodással belterjessé, biztossá és jövedelmezővé való átalakítását, amit végcéljául az Alföldi Zöldmező Szövetség is zászlajára írt. Az alföldi vízgazdálkodás terén ezért egyelőre főleg azok a módok jöhetnek számba, melyeket a gazda saját munkájával vagy kis költséggel tud megcsinálni. Ezek elsősorban a talaj vízkészletének fokozására vonatkoznak, mert a hiányzó víz mesterséges pótlása —- a nyári nedvesítő öntözés — egyszeri nagyobb befektetés nélkül nem igen rendezhető be. A talaj vízkészletének növelésére legegyszerűbb eljárás az, ha mélyebb réteget igyekszünk lazábbá, porhanyóbbá tenni, ami a légtérfogat emelkedésével jár. Az ilyen talaj — egyéb előnyös tulajdonságai mellett — több vizet tud magába venni, mint a sekélyen művelt kötött talajok. A lazítást elősegíti a jó talajművelés, elegendő trágyázás és egyes talajokon — elsősorban a szikeseken — a meszezés. Ezeket kiegészíti a vízveszteséget okozó éghajlati tényezők (párolgás, szél) csökkentése. Nagy szerepük van e tekintetben az állandó szélirányra merőlegesen ültetett fasoroknak és szélvédő sövényeknek. A vízkészlet fokozásának különösen a szikeseken van nagy jelentősége, mert ezek a talajok, mint köztudomású, a szárazságot hamar megérzik és a vízhiányt a növényzet nagyon megsínyli. Második lépés a csapadékvizeknek minél jobb hasznosítása. Ezt legkönnyebben a téli-tavaszi vizek visszatartásával érhetjük el. Egy ősrégi, de még ma is időszerű csapadékvíz tárolási mód a skatulyázás, amit leginkább legelőkön és réteken lehet alkalmazni. Ennél a földek mesgyéi, a határoló árkok vagy utak mentén a gazda alacsony, 20—30 cm magas földtöltést emel, ami nem engedi, hogy a hóolvadás vize a területekről azonnal lefusson. Ilymódon a víznek ideje marad, hogy a talajba jobban beszivárogjon, azonkívül a felszín kiszáradását is hátráltatja. Mikor az időjárás már annyira előhaladt, hogy a víz ártana a terület rendeltetésének, a töltések legmélyebb pontjainak átvágásával a vizet le kell bocsátani a legközelebbi vízvezető árokba. Másik mód, ami ugyan már befektetéssel jár, de nem nagyon költséges, ha a meglevő vízvezető csatornákba a vizek visszatartására zsilipeket építenek be