Vízügyi Közlemények, 1935 (17. évfolyam)

3. szám - IV. Trummer Árpád: A magyar öntözések néhány vitás kérdése

467 a szükségletet teljesen kielégítette az alföldi külterjes legelőgazdaság, amelyet az időnként jelentkező árvizek és a visszamaradó vízállások nem igen zavartak. Az árvíznemjárta magaslatok elég szántóföldet adtak a lakosság élelmezésére. Az ország fő kiviteli cikke ezidőben a lábasjószág volt, búza vagy más szemes termény kivitele szóba sem jött, hiszen csak annyi termett, amennyi a belfogyasztást fedezte. Mikor azonban az ország lakossága felülemelkedett a 10 millión, a mezőgazdaság már kezdte megérezni a rossz terméseket, az időnként bekövetkező aszályokat és mind általánosabb óhaj lett a szántóföldek szaporítása, amire legegyszerűbb megoldásként a folyóvölgyek termékeny lapályainak víz mentesítése kínálkozott. Az ármentesítések megtörténtével a gazdák rohamosan tértek át a szemtermelésre és a magyar búzából egy-két évtized multán jelentékeny mennyiség jutott kivitelre. Ennek be kellett következnie, mert a termőföld meghódítása gyorsabb ütemben történt, mint a népesség szaporodása. Hasonló a helyzet most Németországban és Itáliában. Mindkét országban lázasan keresik a lehetőségeket a termőföld szaporítására, amelynek révén az egyre fokozódó behozatalt akarják csökkenteni. Egyúttal más úton is igyekeznek segíteni s ezért ezek az államok erősen támogatják az öntözések elterjedését. Németországban elsősorban az úgynevezett zöldmező-gazdálkodást igyekeznek elterjeszteni s erre főként a permetező-öntözést látják alkalmasnak. Itáliában elsősorban az öntözéses szántóföldi gazdálkodást fokozzák. Mindkét törekvés az illető országok gazdasági kényszerének szükségszerű következménye. Németországban ugyanis a szemtermelés a rozstermelés által eléggé fedezve van, ellenben tej, vaj, zsír stb. tekintetében az ország kevésbbé van ellátva. Ezzel szemben Itália elsősorban búzabevitelre szorul, tehát mindenáron a búzatermelést igyekszik növelni, amit a «búzacsata» (bataille du blé) elnevezés is eléggé igazol. Felvethető az az ellenvetés, hogy Magyarország agrár- és mezőgazdasági termények behozatalára reá nem szoruló állam, tehát az érdekei nem kívánják a többtermelést s ez okból az öntözéses gazdálkodás bevezetésére sincsen szükség. Az első pillanatra ez az érvelés teljesen helytállónak tetszik, azonban a dolgokat alaposabban mérlegelve, reá kell jutnunk az állítás helytelenségére. Talán paradoxonnak hangzik, de megállapítható, hogy a kiviteli agrár országoknak éppen olyan érdeke a többtermelés fokozása, mint a bevitelre szoruló ipari államoknak. Ezt a szükségességet a külkereskedelmi mérleg egyensúlya kívánja meg. Az ipari államok az iparcikkek kivitelével egyensúlyozzák a mezőgazdasági termények behozatalát. Nyilvánvaló, hogy ha a mezőgazdasági termelést fokozni tudják, ez külkereskedelmi mérlegük javítását jelenti. Bár az is kétségtelen, hogy a mindenáron való többtermelés nem mindig jövedelmező. Ennek ellensúlyozására az ipari államok a külföldi mezőgazdasági terményeket magas vámokkal sújtják. Mezőgazdasági országban az ennek megfelelő helyzet az volna, ha az iparcikkek belső előállításával igyekeznének csökkenteni a külkereskedelmi mérleg behozatali oldalát. Az ipari behozatalt azonban még nehezebb jövedelmező módon csökkenteni, mint a mezőgazdaságit. Vegyük e szempontból csonka hazánkat. Mai állapotában megfelelő ipari nyersanyagai nincsenek, vagyis azokat külföldről kell behoznunk. Ezért az iparfejlesztés csak erős védővámok mellett lehetséges, mert a hazai ipar termelésének költsége nagyobb, mint a fejlettebb külföldi iparoké. A nyersanyagok behozatala 27*