Vízügyi Közlemények, 1935 (17. évfolyam)

2. szám - X. Molnár Dénes: A felszíni vízellátás és a víztisztító berendezések

310 mindjárt a víz kezelésének legelső stádiumában történik, szükség szerint a tisztítás további folyama közben is és végül a tiszta víz kloraminadagolás után kerül a 7 millió gallon (30,000 m

3) befogadóképességű tiszta vízmedencébe. A berendezés kereken 308.500 S-ba került, természetesen a régi berendezés nélkül. Ez átszámítva, kereken 1.800,000 pengő. Ez az összeg amerikai fogalmak szerint ezért a berendezésért aránylag olcsó. Azonban, amint megállapítható, a berendezés meglehetősen egyszerű és aránylag nem hosszú élettartamra van szánva. A tisztítás költsége meglehetősen jelentékeny, mert eltekintve a négyszeri szivattyúzás költségeitől, csak a tisztításhoz felhasznált mész, a timsó és a szódamennyiség értéke m

3-ként 3—3-2 fillér. (Az adatok Horace A. Brown, a vízmű igazgatója közleményéből származnak.) Ennek a három vízműnek az ismertetésével rövid áttekintést óhajtottam a felszíni vizek tisztításáról anélkül adni, hogy akár műszaki, akár pénzügyi szempontból minden részletre kiterjedtem volna. És bár ezek a vízművek a maguk kategóriájában közepes minőségű vizet dolgoznak fel, azért mégis látható, hogy a vizek tisztítása nem egészen egyszerű feladat és a megoldások pénzügyi szempontból sem olcsók. Megállapíthatjuk, hogy azt a kérdést, vájjon felszíni vagy talajvízzel biztosítsuk-e a vízellátást , a rendelkezésre álló vizek minősége, mennyisége, a felhasználás célja és a termelési költségek szabják meg. Az ivóvíz ellátásnál azonban nem szabad a pénzügyi kérdéseket túlságosan előtérbe helyezni, sőt ellenkezőleg a minőségi és közegészségügyi szempontok miatt pénzügyi szempontból áldozatokat kell hozni. Nem szabad elfelejteni, hogy az ivóvíz elsőrangú fontosságú élelmiszer, amelynek, hogyha közegészségügyi szempontból teljesen kifogástalan is, azonkívül még jóízűnek, amint a német mondja : appetitlichnek kell lennie. Nem akarom túlzásba vinni a dolgot, csak megemlítem, hogy eges nagyobb amerikai városokban és ipari centrumokban a felszíni vízellátásoknál a szennyvíz—ivóvíz—szennyvíz körforgalom bizonyos fokig már megvan és lett légyen az a tisztított ivóvíz bakteriológiai szempontból teljesen kifogástalan, tiszta, szagmentes, mégis ha elgondoljuk, hogy pár száz órával előzőleg a víz szerves anyag- és sótartalma egy része élő szervezet anyagcseréjén ment keresztül, ez a víz étvágygerjesztőnek semmikép sem mondható. Az európai nagy városoknál, amelyek felszíni vízzel vannak, vagy a közelmúltban voltak ellátva, általános irányzat a jobb minőségű talajvízellátás után való törekvés még abban az esetben is, ha azt vas- és mangántalanítani, esetleg jelentős távolságból szállítani is kell. Utalok Hamburg példájára, ahol a város a vastalanítással dolgozó talajvízműveit fejleszti és ma már csak a csúcsteljesítmény idején kapcsolja be a felszíni vizet, amit egyébként teljesen kiszorítani szándékozik. Hasonló az eset Magdeburgban, amely nagy távolságból szállít ugyancsak vastalanított talajvizet. Ugyancsak Frankfurt a. M. nem bővítette a talajvíz szaporítással dolgozó Majna vízművét, hanem Hattersheimből, az ott termelt talajvizet vezeti a városba. Nem akarok több német példát említeni, ezért utalok Párisra, ahol a vízmű bővítését a Loire melletti partfiltrációs kutakra szándékszik alapítani és ebből a célból a Loire felső folyásán a Loire állandóan magasabb vízállását völgyzárógátakkal és egyéb szabályozási munkákkal odaterelt vízzel igyekszik biztosítani.