Vízügyi Közlemények, 1934 (16. évfolyam)

4. szám - XI. Szakirodalom

4 II. MÁRCIUS-ÁPRILIS. 3. Az algiri Mouehez-tengernagy-móló északi Íalának elmozdulása építésközben. (Mur de Quai Nord du môle Amiral Mouchez à Alger. Mouvments pendant la construction.) írta : Gauckler. A M o«cAez tengernagyról elnevezett móló északi fala 9 m szélesre elegyengetett kőliányáson nyugszik, melynek rézsűi 45° hajlásúak. A kőhányás teteje —10 m-re van a 0-víz alatt. A fal mesterséges kőhasábokból épült, melyek elrendezve, egymás fölé és egymás mellé rakvák. A legfelső hasáb 0'65 m-re áll ki a 0-víz fölött s reá még 1'80 m magasságra fölérő mellvédő falat terveztek. A fal mögött közvetetlenül kőbánya-törmelék, majd távolabb föld és mindenféle törmelék adja a háttöltést. Az alsó kőhasáb 5 m hosszú lévén, a vízfelöli oldalon 2-5 m, a feltöltés felé eső oldalon 0-5 m szélesség áll ki az alapzati kőhányásból. A legfelső kőhasáb hosszúsága 34) m. A fal vízfelöli oldala függőleges lévén, a feltöltés felől a fal lépcsősen keskenyedik. A fenék, melyen a talapzati kőhányás nyugszik, durva homoknak volt minősítve, mint általában az algiri kikötőépítmények fenéktalaja. A kőhányás vastagsága a vízfelöli oldalon 13 m, a feltöltés felöli oldalon 1

Г8 m volt, tehát a fenék a víz felé lejtett. A kőhányás tetejét nyomóhasáb segítségével vízszintesre egyengették el —lO'O m mélységben. Ez építkező eljárást az Annales 1901. évi 2 füzete ismerteti. A kőhányás tetejére bizonyos ideig nehéz hasábot helyeznek, melynek súlya a fal súlyának felel meg s így mintegy kipróbálják és megnövelik tömődés útján a kőhányás bírósságát. Ily eljárással épültek Algírban az Aghakikötő partfalai s jól tartanak. Az igaz, hogy a falak nem magasak. De a déli falon itt is mutatkoztak csekély elhajlások, valamint a Mouchez-móló keleti végződésénél lévő falnál, melyet iszapos fenékre alapoztak. Atömítőhasáb átlag 0" 10 cm-re süllyedt a kőhányásba. Ahol nagyobb, például 0-5 m volt a besüllyedés, ott a kőhányást pótolták s a nyomóhasábot újra alkalmazták, míg csak 0'10 m-nél nagyobb sehol sem volt a kőhányásba való süllyedés. Ekkor a kőhányás tetejét elegyengették s tetejének a víztől a feltöltés felé m-kint 0'02 m esést adtak. A betonhasábokat faszekrényekben öntötték m

3-kint 2200—2300 kg súlyú betonból s belőlük a partfalba 2 m széles oszlopokat raktak, melyeknek köze 012 m volt. A szélső, 0'5 m-es közt a helyszínén öntött betonnal töltötték ki. A felállított oszlopok tetejére túlterhelést, pillérenkint 17-6 m

3-es hasábot tettek &—10 napig. A fal mögötti feltöltést megkezdték, mielőtt a fal teljes magasságban elkészült volna. Közben azonban nyugtalanító jelenségek támadtak. A fal kezdett a víz felé kihajlani. A kihajlás a pilléreknél annál nagyobb volt, mennél magasabbra ért föl a háttöltés. Ott, ahol a háttöltés már majdnem teljesen kész volt, a kihajlás több, mint 0-6 m-t ért el. A töltés felső részén pedig repedés mutatkozott. Sikertelen kísérleteket tettek a baj ideiglenes megállítására. Mindenek előtt megállapították, hogy az alapzati kőhányás tetejének 0"02 m-es esése abban a mértékben csökkent, amily mértékben a betonhasábokat egymásfölé rakták, sőt a túlterhelés alkalmazásakor a lejtés ellenkező irányú lett s az oszlop a víz felé hajlott ki. Továbbá észlelték, hogy a feltöltés súlyosbítja a kihajlást s a