Vízügyi Közlemények, 1934 (16. évfolyam)

1. szám - III. Dr. Aujeszky László: A Duna vízjárásának meteorológiai vonatkozásai

61 találja magát a Földközi tenger felől, Szlavónián át áramló szubtrópikus szirokkóval. A két áramlás gyakran egyforma erősségű és így közöttük egyensúly alakul ki. A talajon fekvő hideg ék megszűnteti az előnyomulását, a szirokkó felsiklik reá és az Alpok keleti nyúlványait, valamint a Dunántúl nagy részét bőséges, egyenletes esővel öntözi. Közvetlenül északról vagy délről érkező frontok a kárpáti medencében nem szoktak nagyobb csapadékot adni, mert a főhnfeltételek legtöbbször teljesítve vannak és így a hegységek felfogják az esőt. De mint említettük, fennforoghat a kárpáti medence kitöltöttségének esete is, amikor a hegyek védőhatása megszűnik és felsikló esőket bármely irányból kaphatunk. Kivált télen fordul elő, hogy a kisebb kiterjedésű és mindenfelől hegyekkel körülvett erdélyi medence teljesen megtelik hideg levegővel és akkor a Kárpátokon át épp oly bőséges felsikló havazások zúdulnak arra a vidékre, mintha nyilt síkság volna. Szinte felesleges említenünk, hogy a nagy csapadékok nem állanak mindig kapcsolatban a légnyomás eloszlásával, az úgynevezett izobárok alakjával. Vannak frontok (éppen a legveszedelmesebb stacionaer frontok ilyenek), amelyeknek alig van nyomásképük, úgynevezett depressziójuk. A torlódási esők sem ott lépnek fel, ahol légnyomási depresszió mutatkozik az izobárképben, hanem ott, ahol hegységek állanak az áramlás útjában. A csapadékokat és a belőlük származó vízjárási következményeket ma nem az izobárok alakjából, hanem a levegő fizikai állapotának gondos tanulmányozása alapján jelzik előre. Legfontosabbak ebből a szempontból : a különböző levegőrétegek hőmérséklete és páratartalma, továbbá a szélirányok magassági eloszlása. A tala j menti szél iránya meglehetősen közömbös a csapadék keletkezése szempontjából. Annál fontosabb azonban, hogy a magasban nincsenek-e olyan erőteljes áramlási ellentétek, amelyek különböző hőmérsékletű levegőrétegeket vezetnek egymás felé és a melegebb (könnyebb) áramlás felemelkedését okozzák. Fontos megállapításokat tehetünk abban a tekintetben, hogy erőteljesebb stacionaer frontok az évnek mely részében szoktak fellépni. A Duna felső vízgyűjtő területe, továbbá a kárpáti medence északi vidékei is az úgynevezett európai nyári monszun éghajlatába esnek, ami annyit tesz, hogy az erőteljesebb lecsapódások a koranyári hónapokra szoktak esni. Már Bogdánfy hidraluikájában olvassuk, hogy az egész Dunán a nyári árhullám szokott a legerősebb lenni. Ennek háromszoros oka van : Egyrészt az említett júniusi erőteljes frontcsapadék (monszunfrontok csapadéka), másrészt az a körülmény, hogy a monszunfrontok általában északnyugat felől érkeznek és így az Alpok északi lejtőin még torlódás útján is megerősödnek, végül, hogy bő esővizükkel a magashegység hótakaróját is erősen megdézsmálják. Kissé más képet mutat a Duna leghatalmasabb konfluense, a Tisza. A Tisza balparti vízszerzése Erdélyből és a Tiszántúlról történik, ahol éppen úgy a monszunfrontok adják a legbőségesebb csapadékot, mint a Duna felső szakaszain. A jobbparti vízgyűjtő területen azonban már nem egy, hanem évenként két legcsapadékosabb időszak van. A főmaximumot szintén a monszunfrontok adják, de ezenfelül van még egy másodlagos maximum ősszel is, amely a felső Tiszán olykor őszi árhullámokat hoz létre. Ezt az Erdőskárpátok csapadékdús vidéke táplálja. A magyar éghajlat egyik jellemző sajátsága, hogy a két kárpáti átjáró mentén