Vízügyi Közlemények, 1934 (16. évfolyam)
3. szám - III. Szilágyi Gyula: Szennyvízkezelés befogadó vízfolyás mentén
464 Hígítás alapján számolva : ha csak 200-szoros hígítást veszünk, bevezethető volna 1 l/sec=86.400 l/nap, ami 100 1/fej/nap szennyvízzel 864 lakost, 85 l/fej/nap szennyvízzel kb. 1000 lakost adna. Amint a bemutatott példákból is látható, ezek a számítások igen egyszerűen elvégezhetők, azonban ezek eredményei a folyamat bonyolult voltánál fogva természetesen csak általános tájékozásul szolgálhatnak. Sőt igen könnyű ezzel az elgondolással szemben ellenvetéseket is találni. Feltétel például a szennyvíznek egyenletes elkeveredése a folyóvízben. Ezzel szemben a tapasztalat szerint a szennyvíz a beömlés alatt a part mentén, hosszú szakaszon, a tisztább folyóvíztől észrevehetően elkülönülve vonul le. Az elkeveredés előmozdítása céljából a szennyvizet tehát a kanyargó folyó homorú partján kell bebocsátani, ahol a folyó sodra a part közelében van, ami másfelől az iszaplerakódás megakadályozásának a szempontjából is kívánatos. Másik ellenvetés az lehetne, hogy nagyobb mélységű, lassú mozgású folyóvíz felszínén az oxigénfelvétel abszorpció útján megtörténik ugyan, de a mélyebb vízrétegekbe az oxigén már csak diffúzió útján juthat el, ami pedig igen lassú folyamat. Erre nézve Mahr németországi kísérleti adatokra hivatkozik, hogy például az oxigéntartalmától megfosztott, 15 C° hőmérsékletű állóvizet levegővel érintkezésnek kitéve, 6 óra elteltével 2 cm mélységben 9-3 cm 3/liter oxigént észleltek, ugyanakkor 12 cm mélységben a vízben oxigén még nem volt. (Mahr : Die zulässige Belastung eines Gewässers. Technisches Gemeindeblatt. 1929. Nr. 16.) Az oxigén elkeveredését mindenesetre elősegíti a vízfolyás turbulens mozgása, egyes esetekben pedig igen jó ke verőhatást érhetünk el gáton való átbuk tatással. Előfordulhat, hogy a folyóvíz a szennyvíz beömlése helyén már szennyezett, az ismertetett számításnál pedig 100%-os oxigéntelítettségű tisztavizet tételezünk fel. Ekkor meghatározzuk a folyó vizének biokémiai oxigénszükségletét, ami a szennyezettség fokát fejezi ki s ennek értékét hozzáadjuk a bevezetendő szennyvíz В. O. Sz.-értékéhez. Az ismertetett számítást elvileg egyes ipari szennyvizekre is alkalmazhatjuk, de csak olyanokra, amelyek nem tartalmaznak olyan mérgező anyagot, amely a mikroorganizmus életét befolyásolja, vagy éppen kipusztítja azokat. Ha az ipari szennyvízben ilyen mérgező anyagok nincsenek, szintén a biokémiai oxigénszükséglet lesz mértékadó. A vízfolyások megengedhető megterhelését ülepedő anyagot is tartalmazó szennyvízzel ilyen módon számítani nem lehet, mert a lebegő iszapdarabokat, valamint a fenékre már leülepedett és onnan a felszálló gázokkal együtt felemelkedő iszapfoszlányokat rothadás útján anaerobikus baktériumok dolgozzák fel, minthogy a foszlányok belsejéhez az oxigén nem juthat be. A rothadás termékeit azután részben aerobikus előlények dolgozzák fel tovább. Ennek a folyamatnak mértékét ma még nem tudják számszerűleg meghatározni. Mahr német mérnök (lásd már idézett cikkét a Technisches Gemeindeblattban) ezt a kérdést is tanulmányozta és bizonyos feltevések alapján azt állítja, hogy leülepedő alakban levő szerves anyagokból csak mintegy kétharmadnyi mennyiséggel lehet egy vízfolyást megterhelni, ahhoz a mennyiséghez viszonyítva, amennyit a folyóvíz oldott állapotú anyagból feldolgozni képes. Ez ebben az alakjában igen tág értelmű meghatározás és gyakorlati számításra kevéssé alkalmas,
