Vízügyi Közlemények, 1934 (16. évfolyam)

2. szám - III. Kenessey Béla: Az Alföld vízgazdálkodása

320 A hibák rövid tárgyalása előtt mindenek előtt rá kell arra mutatni, hogy a legmélyebbre való talaj vízsüllyesztést követelik meg a szántók, a legelők pedig már kevesebbet s a rétek még kevesebbet. Ebből nyilvánvalóan következik, hogy azonos magasságú felszín mellett a háromféle igényt egymás mellett egyszerre kielégíteni nem lehet. Ha tehát a gyakorlatban ilyen vegyes eset adódnék, a gazdáknak kell abban megállapodniok, hogy a jövőben milyen egységes kultúrát fognak űzni és a lecsapolást ahhoz kell szabni. Tegyük fel most már azt az esetet, hogy egységesen, rétek lecsapolására van szükség. Akkor természetesen, a lecsapolást általában a normális nedvességű esztendőkhöz szabják. Ha a periódus nedvesre fordul, már baj van, mert a lecsapolás nem felel meg eléggé, hiányos. Még nagyobb baj van akkor, ha a periódus tartósan száraz marad, mert akkor a gazdák, akik minden felhasználható területet szántókként szeretnek művelni, a réteket felszántják. Ha azután ismét hosszabb normális, vagy éppen nedves időszak áll be, a lecsapolócsatornák a szántók igényeinek többé nem felelnek meg. Az ilyen módon keresztülvitt lecsapolások azonban nem mondhatók szakszerűeknek, mert van rá mód, ami mellett a csatornahálózatot minden időjárásnak megfelelő módon csinálhatjuk meg. Erről a módról a későbbiek során emlékezem meg. Az eddigiek kiegészítéseként foglalkoznom kell még a talajnak úgynevezett természetes vízgazdálkodásával is. Ennek érdekében induljunk ki megfelelő morzsalékos talajból, amiben tehát a kapilláris, finom pórusok mellett vannak nemkapilláris hézagok is. A már említettek szerint, ha ilyen talajra csapadék, vagy öntözővíz jut, az a hézagokon át lefelé való haladtában a kapilláros pórusokat vízzel látja el és tovább csak a felesleg süllyed. A vízfelesleg lefelé süllyedése addig tart, amíg el nem éri a talajvíz színét, amitől kezdve további útját az altalaj domborzati viszonyai szabják meg. Tegyük fel most már, hogy a kellő kapilláris nedvességű talajréteg vize a növények gyökérzetének vízelvonása és a párolgás következtében csökkenni kezd. Ilyenkor a kapilláris vízben mindig meglévő felületi feszültség folyományaként a hiány az alul meglévő, vízgazdagabb részekből a kapilláris vízemelkedés révén pótlódik. Ha a pótlás a hiányt kellő gyorsasággal és mértékben pótolni nem tudja, a vízmennyiség csökkenésének a növényzet vallja kárát. Itt tűnik ki a talajvíz állása mellett a kapilláris vízemelkedés mértékének rendkívüli fontossága, ami nyilvánvalóan szintén a talaj fizikai szerkezetének függvénye. Természetesen legjobb volna, ha a talajvíz magasságát mindenkori igényeinkhez képest szabályozhatnánk. Sajnos, azonban ezt csak a legritkább esetben tehetjük meg. így azután el kell készülnünk annak az állapotnak bekövetkezésére, amikor éppen a gyökérzet régiójában a vízkészlet a növényekre már káros módon megcsökkenik. Amint a most jelzett állapot beáll, a növény először lankadni kezd, később a lankadás tartósabbá válik és bekövetkezik a hervadás állapota, a növény halála. A lankadást nem mindig követi hervadás, hanem csak akkor, ha a lankadás hosszú ideig tart. Erre közismert példát lehet idézni : a töknövényre. Ha nagy forróságok vannak, napközben megeshetik ugyanis, hogy a gyökérzetben meglévő turgornyomás nem képes a nedvdús száraknak és leveleknek elegendő nedvességet szállítani, a levelek igen erőteljesen lankadnak. Ez a lankadás azonban csak addig tart, amíg az alkonyat beálltával a növény párologtatása csökkenni nem kezd